A magyar írók és az emberi, családi sorsok megjelenítésének kettősében sokszor fellelhető az a melankolikus hangnem, ami egy-egy történet hangulatát alapvetően meghatározza, ám néha aránytalanul rányomja bélyegét az egész történetre, így a végén nem marad más emlékkép róla, csak a szenvedés és a sajnálkozás. Szerencsére azért akadnak olyan alkotók is, akik megfelelő arányban tudják adagolni és nem futnak bele abba a hibába, hogy belefulladnak a mélabú tengerébe.

Rubin Eszter neve eddig ismeretlen volt számomra, de lehetőséget kaptam, hogy megismerkedjek Árnyékkert című regényével. A borítója már a fülszöveg elolvasása nélkül is nagyon csalogatott, hiszen volt benne valami borongós, valami titokzatos, ami nem hagyott nyugodni. Amikor pedig elolvastam a rövid ismertetőjét, csak még jobban megerősödött bennem az elhatározás, hogy ezt a regényt egyszer biztosan a kezembe kell vennem.

A Stark család harminc évét öleli fel ez a családregény, kezdve az 1980-as évekkel, amikor a két főszereplő, Gyuri és Lia megismerkedik egymással, majd barátságuk házasságban teljesedik ki. Eleinte minden rendben zajlik, közös életükben megjelennek a gyermekek is, saját házat építenek, melyben nagy társasági élet folyik. Ahogy azonban megjelenik a ház falán egy repedés, ez az idilli családi légkör is kezd romlásnak indulni, szürreális elemekkel tarkítva követhetjük végig azt a megannyi megpróbáltatást, érzelmi hullámvasutat, titkot és hazugságot, mely a mélybe taszítja, akit csak ér.

Az anyanyelvemen íróknál valahogy kialakult bennem az, hogy már az első oldal elolvasása után el tudom dönteni, szeretni fogom-e a regényüket, vagy csak átszenvedem magam rajtuk. Az Árnyékkert első pár soránál már határozottan tudtam, hogy bekerül a kedvencek körébe, annyira magával ragadó és szépen megfogalmazottak a mondatai, főleg, hogy merengéssel, visszatekintéssel indul, így szépen megalapozza az elkövetkezendőket. Tényleg úgy érzi az ember, hogy belecsöppent a Starkék közé és ott mellettük gubbasztva, közvetlen közelről lesz tanúja az eseményeknek. Gyuri és Lia szerelmének kialakulásától végigkísérjük a napjaikat, melyben szépen megfigyelhető a fokozatosság: ahogy haladunk előre az időben, úgy mérgeződik a házasságuk, folyamatosan emelve az adagot, mígnem eljutunk arra a pontra, amelytől már elkerülhetetlen a maradandó károsodás. Mint egy kúszónövény, amely szépen lassan körbefonja áldozatát, amíg teljesen be nem borítja azt. Vagy egy repedés, amely addig-addig terjed, amíg össze nem omlik a szerkezet. Teszi mindezt úgy, hogy nem válik depresszióssá a hangulat, sem túl negatívvá.

Rubin Eszter roppant jól vezeti a szálakat, sosem hagyja leülepedni a cselekményt, ha önmagában valakinek kevés lenne egy családi sors végigkísérése, hát az írónő tesz róla, hogy olyan fordulatokkal tarkítsa (nem csak a szürreális elemekhez köthetően), amely az alapokat is megrengeti.

Az a legszebb az egészben, hogy igazából a regény szereplői is csak emberek. Nincsenek túlmisztifikálva, nem elérhetetlenek, csupán tengetik életüket, végzik a munkájukat, igyekeznek boldogulni, ahogy mindenki más is, igazi „életszagú” az a közeg, amelyben léteznek. Problémák, gondok jönnek és mennek, így teljesen átérezhetőek a mindennapjaik, nincsen bennük semmi valósággal összeegyeztethetetlen. Amikor aztán begyűrűződik a misztikum, elsőre fel sem fogja az ember, mibe csöppent bele, csak kicsivel később kap észbe, mi is történt és innentől válik az egész igazán érdekessé, illetve különlegessé.

Nem igazán szoktam újraolvasni regényeket, de ha esetleg egyszer időmilliomossá avanzsálnék, ez a könyv biztosan ott szerepelne az élvonalban, annyi apró jelzés vagy mozzanat van elrejtve benne, hogy biztos vagyok benne, másodjára sem csorbulna az olvasási élmény és találnék benne olyat, amely elsőre elkerülte a figyelmemet.

Bár ez volt az első mű, amelyet elolvastam az írónőtől, innentől kezdve fokozott figyelemmel fogom kísérni a munkásságát, nagyon szomjazom ezekre a kifinomult ízléssel megírt történetekre!

A könyvet köszönöm szépen a Jaffa Kiadónak!