A hasonlítgatásokkal – legyen az könyv, film, vagy sorozat – mindig is felemás érzéseim voltak és vannak jelenleg is, nem egyszer csalódtam egy-egy műben azért, mert nem hozta azt az elvárt szintet, ami megvolt nagy kedvencek esetében és hozzá hasonlatosnak kiáltották ki. Becsapva érzem ilyenkor magam, holott, ha belegondolok, nem biztos, hogy szerencsés az, ha egy az egyben ugyanazt kapom, mert akkor hol marad a változatosság? Hol marad az a kicsi plusz, amitől egyedibb, újszerűbb, és továbbgondolt lesz egy adott alkotás? A marketing részről természetesen érthető, ha valami nagy sikert aratott dologhoz lehet valamit fűzni, mert felkapottabb lesz, ugyanakkor ez egy kétélű fegyver, benne van a pakliban, hogy ténylegesen valami hasonlót vár az ember és emiatt válik csalódássá az élmény. Nem tagadom, nálam is a Harry Potter volt a hívószó Jessica Townsend Nevermoor sorozatának első részénél és jó ideig kerestem, kutattam minden hasonlóságot, de még épp idejében húztam be a kéziféket és adtam át magam inkább a történet élvezetének, mielőtt rányomta volna bélyegét az olvasásomra.

Egy sorozat nyitányához méltóan megismerjük az alaphelyzetet, a főbb szereplőket, valamint magát a helyszínt, amely köré az egész épül. Nevermoor világának működéséből éppen annyi szeletet kapunk, amely a nekiinduláshoz, illetve a négy próbához megfelelő eligazítási pontot ad, nem részletezi túl, de nem is nagyolja el, egyszerűen csak lefekteti az alapokat a későbbiekhez. Talán ez lehet az egyetlen dolog, amely hiányzik ahhoz, hogy tökéletes legyen a mű, sok marad a kérdőjel és a titok, ugyanakkor legalább kerek egész a történet bonyodalmakkal tarkítva, na meg érdekesebbnél-érdekesebb szereplőkkel. Nehéz olyan könyvet írni, amelyet nemtől és kortól függetlenül mindenki tud élvezni, de szerintem ebben az esetben Miss Townsendnek sikerült, hiszen nincsenek olyan klisés helyzetek (pl. azonnali szerelem, szerelmi háromszög, harcmánia), amelyek egyik, vagy másik oldalra billentenék a mérleget.

De ha őszinte akarok lenni, hány másik könyvben fordul még elő ilyen? Rengetegben, anélkül, hogy erre felhívnák a figyelmet, és azért valljuk be, ezeken túlmenően túl sok közük nincs egymáshoz. Például egyáltalán nincs meg az az atmoszféra, amely a Harry Potter univerzumot lengi körbe, nincsenek ikonikus eszközök. De itt van egy fiataloknak szóló, kalandos, egyedi történet tele furcsaságokkal, egy olyan cselekmény, aminek elolvasása után máris szeretné folytatni az ember, mert ígéretesnek tűnik a kezdő kötet, és ez a lényeg. Lehet párhuzamot vonni több dologban is, de mire lenne jó? A Harry Potter egyszeri és megismételhetetlen, hiába próbálják (az írónővel együtt) róla lehúzni az 56. bőrt, az akkor is csak egy remek, kiemelkedő és felejthetetlen történet marad, nem szabad ennél továbbgondolni és minden kapaszkodót görcsösen szorítani.

4/5