Könyvmolyságom kezdetén szigorúan tartottam magam ahhoz, hogy egyszerre csak egy könyvben merüljek el, ezáltal úgy gondoltam, sokkal nagyobb hatással tud rám lenni, illetve jobban tudok koncentrálni az adott történetre. Majd megszületett a lányom, az elméletem pedig felborult, a megváltozott helyzet megváltozott olvasási szokást kívánt, így kezdtem el egyszerre több könyvet olvasni. A Kindle vonatkozásában abszolút a praktikusságot tartottam szem előtt: a képernyővilágításnak köszönhetően meghagytam éjszakai olvasásra, így legalább minimális világítás mellett a gyermekaltatás is megy, de anya sem unatkozik. Mivel egyre több papírkönyvet szerzek be, valamikor ezeknek is kellett módot találnom, amikor olvashatom őket, így a nappal az övüké lett, bár kézben tartani nem mindig volt egyszerű, hiszen Liza is ott volt mellettem, de mára már profi módon megy, vagy egyszerűen akkor veszem a kezembe, amikor alszik (micsoda könyvmoly problémák tudnak előjönni :D). Ezzel tökéletes harmónia állt be az olvasási rutinomban, szeretem is, hogy felváltva haladhatok a különböző történetekkel.

Hogy is jön mindez most ide? Amikor hosszas tologatás után végre megjelent C. J. Tudor regénye, A Krétaember, életemben először csaptam le a lehetőségre és frissen-ropogósan, kedvezményesen megvettem digitális formában, így rögtön neki is ültem. Majd a hév annyira elkapott, hogy felrúgva a kialakított rendszeremet, addig nem nyúltam más könyvhöz, amíg a végére nem értem. Megérte-e? Inkább azt mondanám, érdekes élmény volt.

Titokzatosság, aszfalra rajzolt rejtélyes krétaemberek, holttest, két idősík, számomra ezek a hívószavak voltak azok, amely miatt nagyon felcsigázott a könyv, egy jó kis thrillerben reménykedve. Elkezdve a regényt, múlt és jelen váltakozásával, a főszereplő gyermekkorának (1986) megismerésével, illetve felnőttkorába (2016) csöppenve bontakozik ki a történet. Nagyon olvasmányos, szinte faltam az oldalakat, nekem tetszett az írásmód, mely igazából semmi extrát nem hordoz magában, de nem is igénytelen, vagy összecsapott, szóval egyszerűen maradok a jó kifejezésnél. A feszültségkeltés szokványos eszközét bevetve, gyakran rövidültek a mondatok kijelentésekké, felcsigázva a kíváncsiságomat, további fejezetek elolvasására buzdítva.

Azt azért érdemes tudni, hogy inkább hajaz a krimire, mint a thrillerre. Kicsivel több misztikumra, több horrorra számítottam, mint amit végül kaptam, de legalább mindenre fény derült, ha csak az utolsó pillanatban is, mintegy mellékesen odabökve az olvasónak, aki már majdnem kezdett elégedetlenkedni a magyarázat hiányára, de aztán indulatait lecsillapítva, nyugalommal olvasott tovább, a bosszankodásra beszívott levegőt kifújva. Csavarokból, fordulatokból nem volt hiány, ezek szépen is lettek kibontva, meglepetést okozva.

A gyermekkori események, ezzel együtt pedig az előzmények felidézése magasan vitte a prímet, sokkal hangulatosabb volt, mint a jelen, amelyet inkább a sivárság, mélázás jellemzett. De érdekes módon, valahogy mégis működött a kettő együtt, szépen kiegészítették egymást, ok-okozatokat kifejtve, majd magyarázatokat, megoldásokat találva.

A Krétaember egyébként a 2018-as Goodreads Choice Awards-on a misztikus thriller kategóriában elnyerte a díjat, továbbá az író, C. J. Tudor debütáló íróként is jeleskedett, így mondhatni olvasói rajongótábora akad bőven. A magyar olvasók, ahogy elnéztem az értékeléseket, már jóval kritikusabban fogadták, lehetséges, hogy az a bizonyos léc túl magasra került.

Számomra kellemes szájízt hagyott maga után, pláne ahhoz képest, hogy csak erre az egy könyvre koncentráltam az utolsó betűig. Annyira hozzászoktam már a párhuzamos olvasáshoz, hogy a könyv felétől kezdett hiányozni az, hogy más történetet, más stílust, más sorokat olvassak, sosem hittem volna, hogy ez valaha elő fog fordulni velem. De kitartottam, hiszen lekötött olyan mértékben a történet, hogy nem kellett mégis feladnom ezt az elhatározásomat, ám utána hihetetlenül felszabadító érzés volt visszatérni a megszokott kis burkomba, a több könyvemhez. Ez a kis „kalandozás” arra tökéletes volt, hogy beigazolódjon: a szokásoknak tényleg hatalmuk van. :)

4/5