Az egyik legszívbemarkolóbb dolog betegségekről olvasni, hiszen csupán tehetetlen szemlélődőként nyerhetünk bepillantást valaki szenvedésébe, illetve harcába. De mégis rettentő fontosak ezek a könyvek, egyrészt megismertetnek bennünket velük, bemutatják magát a betegség természetét, tüneteit, lefolyását, hogyan segíthetünk, miképp viszonyulhatunk a betegekhez, illetve hogy lehet megbírkózni vele, vagy éppenséggel mi az, amit nem lenne szabad elkövetni ilyen esetben. Másrészt rámutatnak arra, mennyire szerencsésnek mondhatjuk magunkat, akik egészségesek vagyunk és hogy igenis értékelni kell ezt az alapvetőnek hitt állapotot, mert mulandó. Emlékeztetnek rá és egy kicsit helyrebillentenek, hogy az általunk “hatalmas” problémának vélt dolgok, mint például az, hogy épp nem jön elég lájk a készített képünkre, vagy pont lecsúsztunk egy kihagyhatatlan kacat akciójáról mennyire eltörpülnek az igazán fajsúlyos problémák mellett, jelen regénynél maradva pl. amikor kiderül, hogy nem tudod megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Neal Shusterman: Az óceán mélyén címet viselő regénye bemutatja, hogy egy kamasz fiú hogy birkózik meg a nagyon alattomos skizofréniával.
Caden Bosch éli hétköznapi életét, szerető család és barátok veszik körül. A fiú egyszercsak egy kalózhajón találja magát, furcsábbnál furcsább körülmények közepette. Ezen a fiún fokozatosan hatalmasodnak el a paranoid gondolatok, szüleihez fordul, mert szerinte meg akarják ölni. A hajó kapitánya és a fedélzeten lévő papagáj is igyekszik megnyerni magának a fiút, hogy a másik ellen fordulva átvegye a hajón az irányítást. A fiúnak állandóan mozgásban kell lennie, nem bír megnyugodni és ha nem elég ijedt amúgy is, megijeszti az elméjében bekövetkezett változás. A hajó nekiindul útjának, de az, hogy hol fog kikötni végül, csakis Cadenen múlik. Aki már többé azt sem tudja, mi a valóság és mi a képzelet a gondolatai között. TOVÁBB →
Sokszor elegendő ismernem az írót, vagy az írónőt, hogy biztos legyek abban, hogy tetszeni fog az adott regény. Többször megfelelően figyelemmegragadó a könyv fülszövege ahhoz, hogy egy kiváló olvasmányra leljek. Néha az első fejezet, vagy rész az, ami biztosítja, hogy jó úton járok egy újabb kedvenc történet avatásához. Előfordul, hogy a cselekmény megbolondítása, folyama miatt jut hely valaminek a szívem valamely csücskében. Megesik, hogy az alkotás vége lesz, ami annyira észbontóra sikerül, hogy napokig elkísér a mindennapokban, amit olvastam és nem hagy nyugodni. De van, amikor elég pár kezdő mondat ahhoz, hogy tudjam: hazaértem. Ali Benjamin könyve, a Suzy és a medúzák ezt adta nekem.
Történelem órákon – ahogy már korábban is említettem – mindig az olyan „töltelék” tananyagok voltak a kedvenceim, ahol életmóddal, korszakleírással, emberek hétköznapjaival foglalkoztak (persze kétségtelenül ezek voltak a legrövidebb részek). Na meg ott volt az őskor, ami szintén nagyon érdekelt, de általános iskolában – nyílván – nem éppen részletekbe menően vettük át. Gondoltam, majd a gimnázium keretei között jobban belemélyülünk elődeink történetébe, ám a kicsit bővebbre eresztett tanulnivaló aligha volt több ismeretet átadó az eddig már elsajátítottakhoz képest. Amikor megláttam Yuval Noah Harari könyvét, mely a beszédes Sapiens nevet viseli, újfent felcsillant a szemem, hátha ezúttal tényleg kellő ismeretet elsajátíthatok a témából (nem mellesleg pedig még be sem kell magolni, így dupla előny a korábbiakhoz képest!). Nyilván nem tölti ki mind a 384 oldalt az őskor nem is olyan egyszerűen feltérképezhető története, de végre kijelenthetem: megkaptam az áhított, mélyreható szakirodalmat a témában, emellett ráadásul tömény, de annál frappánsabb ismeretanyagot egészen napjainkig nem másról, mint magunkról, az emberiségről.
Nincs mese, tele vagyunk előítéletekkel, mely bizony a könyvek világában is jellemző, nem is kis mértékben. Többen már elvből elutasítják a magyar szerzők műveit, mondván, egyszerűen nem lehetnek jók. Mert a külföldi sokkal menőbb, a magyar… meg csak magyar. De nem szükséges hazai vizeken maradni, példának okáért egy első kötetes szerzőnél – legyen akármilyen nemzetiségű – is jó néhány emberben ott a félsz, mennyire tud megállni a lábán a történet, ha még sosem írt az illető semmi kiemelkedőt. Ha pedig valaki tőle szokatlan dolgot tesz, mindig lesznek kételkedők, akik nem mernek megismerkedni vele, pont azért, mert eltérő az eddigi munkásságától és ő márpedig nem ebben érdemleges. Megannyi előítélet, egyúttal megannyi elszalasztott lehetőség. Persze ezek eléggé kisarkított példák, de ha belegondolunk, kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban ott vannak ezek az érzések, és csak rajtunk áll, teszünk ellene, vagy sem. Mint például, hogy az előbb felvázolt jellemzőktől igencsak hátrányból induló első kötetes, eddig ismeretlen magyar író könyvét elolvassuk-e. Az író felkérésének eleget téve én az igenre voksoltam, így vetettem bele magam Constantinus A. P. – 2221 című regényébe.