Azóta szemezek a 21. Század Kiadó kult könyveivel, amióta elindították ezt a sorozatukat, melynek keretén belül díjnyertes, bestseller, elgondolkoztató, provokáló, érzelmekkel teli könyveket adnak ki, amelyekről az emberek és a kritikusok beszélnek, legyen az vita, betiltás, istenítés vagy tanítás okán. Szépen lassan alakul is a kollekcióm, melynek legújabb példánya Jim Crace: Az utolsó aratás című regénye lett. Alapvetően nem vagyok a keményfedeles könyvborítók híve, de a kiadó annyira minőségien készítette el ehhez a keményfedelet, valamint a védőborítóját (arról nem is beszélve, hogy a színek mennyire harmóniában vannak), hogy legszívesebben egész nap a kezemben fognám a könyvet még kiolvasása után is.
A könyvről annyit érdemes elöljáróban tudni, hogy egy falu életébe nyerhetünk betekintést, ahol éppen aratás után vannak a munkások és megérdemelt pihenésüket töltik, készülve azt ezt lezáró nagy lakomázásra, de a felszálló füstfelhők rögvest véget vetnek az örömteli várakozásnak és átveszi helyét a nyugtalanság. A gazda birtokán felgyújtott pajta, valamint az új jövevények általi füst nem sok jóval kecsegtet a helyiekre nézve, továbbá egy rejtélyes ember is érkezik, aki térképeket készít a gazda földjéről, így fenyegetettségük egyre nő és néhány nap alatt szétesik minden, a falu életébe betör a félelem, a halál és a büntetés.
„A falu lángokban áll, de nem tűztől.”
Régóta terveztem már, hogy belekezdek ebbe a regénybe, egyrészt a megannyi ajánlás és pozitív értékelés miatt, másrészt pedig a régi korok, az úgynevezett kosztümös időszak iránti vonzalmam okán. Na jó, harmadrészt hajtott a kíváncsiság, hogy egy magyar író, nevezetesen itt most Böszörményi Gyula mit hozhat ki magyar földön játszódó, 1800-as évekbeli történetből, mennyire tudja megteremteni ennek az atmoszféráját. Ahogy szokták mondani, ennyi ember nem tévedhet és valóban, színvonalas és érdekes művet kaptam a Leányrablás Budapesten című regény által.
Amilyen bizakodó voltam az előző bejegyzésemben, most annyira szomorú vagyok a mostaninál, ugyanis arcon csapott a valóság, kipukkant a rózsaszín lufi és elszállt minden remény. Ebben az érzelmi mélypontban felhagytam az aktuális olvasmányommal és ismét George Orwellhez nyúltam, ezúttal az Állatfarm című művét olvastam el. Ilyen impulzus olvasást eddig még nem csináltam, de muszáj volt egyfajta terápia gyanánt nekiállnom, még ha nem is lett jobb tőle semmi. Rövid terjedelmének köszönhetően pikk-pakk megvoltam vele és azt kell, hogy mondjam, a benne leírtak megint jól betaláltak az aktuális állapotok vonatkozásában.
Pont azon a napon fejeztem be ezt a könyvet, amikor a legtöbb minden múlik Magyarország sorsának vonatkozásában, amikor választhatunk, mi lesz az ország további sorsa. Nem volt véletlen ez a döntés, illetve az időzítés, bár eddig sem volt kérdés számomra, mi a helyes voks, ez a regény csak megerősített benne, mi az, amit nem szeretnénk magunknak és később a lányomnak sem. Tetszik, nem tetszik, tagadjuk, nem tagadjuk, George Orwell egyik klasszikusa, az 1984 aktuálisabb, mint valaha és ez az egyik legszomorúbb kijelentés, amely manapság tehető.
Egy erdő közepén lévő kisváros, Björnstad hétköznapjaiba kalauzol bennünket ezúttal az író, ahol igazából nem virágzik semmi, az itt élő emberek minden reménye a hokiban összpontosul, mindenki csupán ehhez ért. Számukra ez nem csak egy játék, hanem maga az élet, úgyhogy aki nem játékosként, edzőként vagy klubtagként van jelen, szurkolóként támogatja a csapatot. A juniorok szezonjára koncentrál mindenki, hiszen esélyesek arra, hogy győzelmükkel visszaszerezzék a város dicsőségét, így elég nagy felelősség hárul rájuk. De vajon mennyire fontos a győzelem? Mit bír ki egy csapat, pontosabban annak tizenéves tagjai? Mi történik, ha egy bűntett árnyékolja be mindezt? Ezekre a kérdésekre kapunk választ, még pedig nem is akármilyen történet elbeszélése által.
Nem túl gyakran esik meg, de az életem apró örömei közé tartozik, ha egy könyvborító és maga a regény tartalma összhangban van egymással. Amikor Ittzés Laura első megjelent könyvének, a Nyolc percnek megláttam a borítóját, teljesen magával ragadott a letisztultsága és a kreatív kinézete, mely elég volt ahhoz, hogy kedvet kapjak az elolvasásához. A fülszöveg által a tartalomba belekóstolva aztán megerősítést nyert, hogy mindenképpen sort kell kerítenem erre az alkotásra, egyrészt úgysem olvastam még kémregényt, másrészt pedig vonzott a sorok közötti titokzatosság.