Úgy vélem kijelenthető, hogy örökös lemaradásban vagyok az új könyvmegjelenéseket illetően. Bár már sokkal naprakészebbnek mondhatom magam, hiszen az elmúlt években inkább a különféle bepótolandó olvasmányok körül forgott elsősorban a világ számomra, azért még most sem mondható, hogy minden, érdeklődésemet felkeltő regényt azonnal beszereznék. Mindenesetre sikerült megtalálnom egy – szerintem – egészséges balanszot, mellyel szépen tudom menedzselni, hogy az újdonságok közepette a nem annyira friss regényeket is bevegyem a figyelmem vonzáskörzetébe. Idejét sem tudom éppen ezért, mikor volt utoljára az, hogy előrendeljek egy könyvet, majd a megjelenése után néhány nappal már a kezemben tartva megkezdjem a magam kis olvasási rituáléját. Guillermo del Toro, Daniel Kraus: A víz érintése című regénynek sikerült ezt a reményteli várakozást, majd beszerezve a megelégedett, ugyanakkor izgatottságot okozó állapotot elérnie, így igyekeztem minden egyes percet kiélvezni a lapozásában ahelyett, hogy gyorsan befaltam volna az egészet. És mennyire jól esett!
Sokan leginkább a filmes változatnak köszönhetően ismerkedtek meg ezzel a történettel, mely azóta már jópár Oscar-díjat bezsebelt – szám szerint négyet -, én személy szerint örülök, hogy most először papíron olvashattam el, igaz, ha tehetném már ma beülnék rá a moziban, de a csöppségem miatt a megnézése még egy kicsit várat magára. :)
Na de mire fel ez a nagy felhajtás, miről van itt tulajdonképpen szó? Amikor csak hallottam róla, már maga a címadás belopta magát a szívembe, szerintem ennél jobban keresve sem lehetett volna kifejezni, miről is szól a történet. 1962-ben vagyunk, ahol egy Richard Strickland nevezetű katonát megbízzák, hogy fogjon be egy különleges lényt, majd szállítassa az Occam Űrkutató Központ laboratóriumába, ahol kényükre-kedvükre kísérletezhetnek vele és megpróbálhatják az eredményeket technológiájukba beépíteni, ezzel is előnyre téve szert a többi nemzethez képest. Majd megismerjük Elisa-t, a Központban dolgozó néma takarító lányt, aki szürke, láthatatlan életet élve teszi rendbe nap, mint nap a létesítményt egészen addig, amíg meg nem pillantja, milyen lényt is rejtegetnek a laboratórium falai között. Egymásra találásuk már-már törvényszerű, ennek következményei és hatása azonban nem mindennapi lesz.
A mű nem csupán az ő szemszögükből avat be bennünket a cselekménybe, hanem rajtuk kívül jópár mellékszereplő nézőpontjából lehetünk tanúi az eseményeknek. Itt van pl. Elisa afroamerikai kolléganője, Zelda, a homoszexuális festő szomszédja és jóbarátja, Giles, de itt van nekünk a tudós dr. Hoffstetler és Strickland felesége is, magáról a lényről nem is beszélve. Elsőre soknak tűnik, de remekül megalkotottak a váltások és fel sem tűnik olvasás közben, hogy ilyen sok ember által ismerjük meg a történetet. Ami külön tetszett, hogy az események nem sínylik meg mindezt, nincsenek az egyes jelenetekben előreugrások és felesleges magyarázkodások emiatt, szép folyamatos a cselekmény. Mindenki a neki járó mértékben van jelen, se többet, se kevesebbet, a köztük fennálló egyensúly és harmónia tökéletes. Külön öröm volt számomra, hogy a lény gondolkodásmódjába is betekintést nyerhettünk, de nem rögtön lőtték el ezt, hanem jóval a sztori előtehaladtával.
Ez a könyv számomra mindenképpen a lassú sodródásról szólt, szerettem komótosan, nem kapkodva haladni az oldalakkal, kiélvezve így minden sorát. Minden egyes fejezet maga volt a csoda: volt elejük, végük, a megfogalmazások gyönyörűek voltak, nagyon tetszett az író stílus, ez a kicsit melankólikusabb hangvétel. Az illusztrációkról nem is beszélve!
Rengeteg dologról tudnék még írni a regény vonatkozásában, pl. mennyire szimpatikus volt, ahogy nem sajnáltatta magát Elisa a hátránya ellenére, hogy minden szereplő mennyire kiforrott és karakteres volt, még a gonosz is zseniálisan felépített, akit inkább csak sajnálni tudsz, mintsem egyértelműen gyűlölni, hiszen ő is csak ember, akinek megvan a saját viselt múltja, melyen nem tud továbblépni. Egy szó, mint száz, kellőképpen elvarázsolt és megérte a lázas várakozást. Persze azért meghökkentő jelenetekből is kijutott, nem mindig volt finomkodás, de az egész annyira komplex volt, mindennek megvolt a helye és ideje, hogy ezek sem vontak le nálam semmit sem az értékéből. A végkifejlet pedig csak hab a tortán, ennyire még sosem került minden a helyére, mintha egyenesen helyrebillent volna az univerzum rendje.
Az biztos, hogy az idei év egyik, ha nem a legmeghatározóbb olvasási élményét jelentette számomra (azért márciusban ezt bátor lenne kijelenteni :)) és alig várom, hogy megnézhessem majd a filmet, mely úgy érzem méltó életre keltése lesz ennek a történetnek.
Guillermo del Toro, Daniel Kraus - A víz érintése
Kiadás éve: 2018
Eredeti cím: The Shape of Water
Eredeti megjelenés éve: 2018
Oldalak száma: 362