Két éve ismerkedtem meg Jessie Burton írói stílusával, amikor A babaház úrnője címet viselő első regényét olvastam. Már a könyv borítójára pillantva érzékelhető volt számomra, hogy valami különleges világba nyerhetek betekintést, a megérzésem pedig helytállónak minősült. Meglepően egyedi történetet kaptam akkor az 1600-as évek végének korszakából, melynek hangulatát remekül megragadta az írónő. Remek női főszereplő karaktert mutatott akkor be az olvasók részére, a női sors és szabadságvágy kérdéskörét körbejárva és szemléltetve.
Második regénye, a szintén gyönyörű borítóval rendelkező Múzsa ismét történelmi alapokra helyezi a hangsúlyt, két idősíkon: egyrészt 1967-ben vagyunk, Londonban, másrészt pedig Spanyolországban, az 1930-as években. Na de mi köze egymáshoz a két korszaknak? Látszólag csak egy festmény, de mint később kiderül, ennél jóval többről van szó.
Az 1967-es idősík főszereplője a Trinidadból származó Odelle, aki állást kap egy galériában gépírónőként. A főnöknő, Marjorie Quick a pártfogása alá vonja a lányt, akinek felkelti éreklődését, hogy az egyik hozzájuk érkező festmény, egy bizonyos Isaac Robles nevezetű spanyol festő műve mekkora hatást gyakorol az idős hölgyre. Ahogy néhány dolog kiderül a festménnyel kapcsolatban, úgy lesz egyre titokzatosabb és árnyaltabb a kép, melyet Odelle igyekszik felgöngyölíteni. Ezzel párhuzamosan a 30-as évek Spanyolországában Isaac Robles és húga történetébe érkezünk, akik egy gazdag, műkereskedő apával rendelkező családhoz kerülnek és így ismerkednek meg Olive-val, a fiatal lánnyal. Az apát lenyűgözi Robles első festménye, aki fel is karolja az ifjú tehetséget, de az eseményeket bonyolítja a spanyol polgárháború kitörése, melyben Isaac teljes mellszélességgel veszi ki részét.
A háborút elképzelni csak azok tudják, akik ténylegesen éltek “benne”, a többieknek mindössze körvonalazódhat a fejében, milyen borzalmakat kellett elszenvedniük az akkori embereknek, különösképpen a gyermekeknek, akik akkor talán ép ésszel fel sem tudták fogni, mit is jelent mindaz, ami történik körülöttük. Nem mindenki mondhatta magát olyan szerencsésnek, hogy már csak történelem könyvből értesült az eseményekről, erről tanúskodik Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk könyve, melyet az írónő 1985-ben (!) adott ki, mi, magyar olvasók pedig csak 2017-ben vehettük kezünkbe a magyar fordítását (2015-ben kapott az írónő Nobel-díjat, innentől került a magyar piac figyelmébe is), mely azért elég szomorú.
Az X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.
Már megtanultam, hogy ha egyik-másik könyv vonatkozásában arra hivatkoznak, hogy olyan mint pl. az egyik kedvenc olvasmányom, azzal nagyon csínján kell bánni. Amikor Laurie Halse Anderson Jégviráglányok regénye kapcsán – mely kétségkívül benne van a top könyveim listájában – rátaláltam Emma Forrest Visszhangzó szavak című művére, ott is azzal kecsegtettek, hogy hasonlít hozzá, így hát nagy érdeklődéssel vetettem bele magam. Kijelenthetem, hogy ekkorát nem igazán koppantam még olvasás közben, teljes mértékben méltatlannak találtam ezt a felvetést, mely szerint össze lehetne hasonlítani őket, ég és föld a kettő minőségben, fel sem veheti vele a versenyt. Hogy is jön ez most ide? Önmagamnak ellentmondva (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy feszítve kicsit a húrt) most mégis a hasonlóságot hoznám fel kettő regény között, ráadásul épp a Visszhangzó szavakat nem mással, mint Sarah Hepola – Filmszakadás memoárjával. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi brilliánsan írja le történetét, amely Emma Forrestnek sanos egyáltalán nem sikerült. Pedig ő aztán szárnyalhatott a képzelet szárnyán, míg Sarah nem nyúlhatott máshoz a műfajból kifolyólag, mint a valósághoz. Ennyit Emma művéről, több szót nem is érdemel, higyjétek el.