„Nem hagyhattuk, hogy túl sok igazság szivárogjon be a társaságunkba, nem ismerhettük be szavakban, amit a szemünk látott. Ha csak egy centire kinyitod az ajtót, érezni fogod a kinti rothadás bűzét, hallani fogod az ordításokat. Így hát nem nyitod ki az ajtót. Csakis a napi teendőkre gondolsz, arra, hogy élelmet, vizet, tűzrevalót kell szerezned, a többit elteszed a háború végére.”

A háború borzalmairól sosem lehet eleget beszélni/írni/mutatni, de az igazság az, hogy aki nem tapasztalta meg a saját bőrén, az sosem fog tudni teljes mértékben azonosulni vele, vagy akár a helyzetükbe képzelni magát, mindössze egy megrázó képet kaphat róla, mely által körvonalazódik mindazon borzalom, melyet a résztvevőknek és az akaratanul is a részeseivé válóknak át kellett élniük.

 Érdekes dolog, amikor az iskola padjai között tanulod az egyes csatákat, hogy ki, mikor, hol és miért aratott győzelmet, tudnod kell az évek mellett a napokat, esetleg még néhány fontosabb nevet, és ekkor még a „meg kell tanulnod és kész!” elv a meghatározó. Nyilván tanára válogatja, mennyire lesz száraz az elsajátítandó tananyag és mennyire képes érdekesebbé tenni az olykor tényleg nem túl érdekfeszítőnek tűnő eseményeket, melyek az elhangzottak és a történelemkönyvek sorai között bújnak meg. Majd pedig kikerülsz a kötelező körök alól és 1-1 szegmens, ember, vagy akár az egész vonatkozásában megnyílnak előtted olyan történetek, amelyek elrugaszkodva a tömény tényektől, azokat felhasználva valóban érdekfeszítő módon igyekszenek visszaadni a megtörténteket. David Benioff amerikai regényíró Tolvajok tele címet viselő, a II. világháború orosz területein, orosz főszereplőkkel játszódó regényének olvasása közben éreztem hasonlóképp, ahogy az alkotó kiragadott egy időszakot és elhelyezte benne a tizenhét éves Lev Benyovot, akit fosztogatáson kapnak rajta, valamint Kolját, akit  dezertőrnek, vagyis az alakulatától megszökő katonának tartanak és emiatt tartóztatják le. Ők ketten egy cellán kénytelenek osztozni, majd pedig együtt kerülnek egy nagy hatalmú ezredes színe elé, de a várt kivégzés helyett egészen más fordulatot vesz sorsuk és a két ismeretlennek akarva-akaratlanul össze kell dolgozniuk, hogy feladatukat végrehajtsák, azaz az ezredes lányának esküvői tortájához egy tucat tojást kerítsenek pár napon belül.

 Mai szemmel furcsának tűnhet a megbízásuk, de ahogy Lev által bemutatásra kerülnek az akkori állapotok; ahogy a települések lakossága a napok túléléséért küzd, de nem harc által, hanem az élelem hiánya okozta probléma miatt, máris komolynak és szinte már lehetetlennek bizonyul. Amikor a napi egyszeri étkezés is luxusnak számított már, és olyan alapanyagok, mint a liszt, burgonya távoli vágyálommá, a tojás pedig legendás kinccsé alakul a köznép számára, na akkor következik be, hogy a mindennapok átvészelése érdekében amit csak találnak, próbálnak valami ehetőt kihozni belőle – még ha ezt más embertársaik is jelentik. És akkor magáról a háborúzásról és a haláltól való rettegésről még nem is esett szó.

„Sosem értettem azokat, akik azt mondják, hogy legjobban a nyilvánosság előtti megszólalástól, vagy a pókoktól, vagy más hasonló apróságoktól félnek. Hogy lehet bármitől jobban félni, mint a haláltól? Minden másban ott a menekvés reménye: a béna még mindig olvashat Dickens-regényt, a tébolyult előtt egészen abszurd szépségek villanhatnak fel egy-egy pillanatra.”

 Mégis, mindezen kemény és kegyetlen dolgok közepette a regény képes volt megnevettetni. A szókimondó, kertelés és szépítés nélküli leírások között tökéletes időzítéssel rejtette el Mr. Benioff azokat a poénokat, vagy vicces el- és beszólásokat, amelyek akaratlanul is mosolyt formáltak a számon. Főhőseink pedig ezért lesznek kiemelkedően jól megírt karakterek, hiszen a saját nyomorúságuk közepette sem hagyja el őket humorérzékük, még ha kínjukban is találnak ki ilyeneket.

 Visszaemlékezés által, a nagypapa szájából kapjuk meg a sztorit, ezáltal bennem volt az az érzés, hogy kissé ferdítve, a valóságot átszínezve kapjuk meg a történetet, de akár így történt, akár nem, a kötet bújása közben sikeresen elfeledtette velem, hogy ezzel foglalkozzak és csak haladtam a cselekmények sodrásában és élveztem a művet. Persze ezt így nehéz kijelenteni egy háborúról szóló regény esetében a szörnyűségek közepette, de mégis az abszurd humornak köszönhetően nem húzott le a mélybe, a nyomasztó részeket is kiválóan ellensúlyozta és így a végén sem maradt keserű utóíz a befejezése után.

 Ahhoz képest, hogy nem egy hosszú mű a maga majdnem 300 oldalszámával, meglehetősen sok mindent sikerül felvázolnia az akkori lepusztult és kilátástalannak tűnő állapotokból, tökéletes, kerek történetet kapunk és nem okoz hiányérzetet sem; van eleje, közepe és vége hullámvölgyek nélkül, végig meg tudja tartani a színvonalat, talán pont a terjedelmének köszönhetően. Két idegen barátságának lehetünk szemtanúi, akik a háborúban próbálnak túlélni kíméletlen körülmények között, jelentéktelennek tűnő dolgot hajkurászva, de a közben átéltek azért szemléltetik velünk, nincs olyan, hogy csip-csup dolog, minden számít és meg kell ragadni minden lehetőséget, értékelni minden pillanatot, hogy kihasználd az életed, ameddig lehetséges.