ÍGY KEZDŐDIK

Mielőtt ténylegesen rátérnék magára a bejegyzés tárgyára, néhány szót mindenképpen szeretnék áldozni a tervezett újdonságokról. Tavalyi évben nem igazán sikerült kiviteleznem azt a blogposzt mennyiséget, amelyet terveztem és amennyi könyvet ténylegesen olvastam (esetleg, ha valakit érdekelne, ITT meg tudja lesni 2015-ben hogy sikerült az évem könyvek tekintetében), de idén megpróbálom minden könyvemet visszaadni online felületen is.

Az eddigiekhez képest, kilépve a komfortzónámból elhagyom a szokásos sémát az egyes regényeknél és viszek bele egy kis fondorlatot: minden elemzést a könyv stílusának jegyében, annak sajátosságaira építve igyekszem majd mondatokba foglalni, belefonva véleményemet és benyomásomat egy-egy mű vonatkozásában. Persze biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan könyvek, ahol nem lesz kiemelkedő az írói stílus, hát ott majd más kap hangsúlyt, de legalább – remélhetőleg – nem lesz minden ugyanolyan felépítésű. Na de ennyit a személyes blablából.

ELSŐ RÉSZ
Lelkesedés

Már a megjelenéskor felfigyeltem az írónő, Sarah Lotz könyvére – ő egyébként meglepő módon még a Wikipédián sem szerepel -, amit még Stephen King is dicsér, ráadásul egyik művéhez hasonlítják a regény borítóján.

Szégyen-szemre még nem sikerült Mr. King munkásságába beleásnom magam, de azt gondoltam egyfajta kedvcsinálóként funkcionálhat, és jó előfutára lehet. Mondjuk ezekkel az ajánlókkal általában be szoktam fürdeni, mert mindig túl szép, hogy igaz legyen – na meg ne más mondja meg nekem, hogy mit szeressek, maximum a fülszöveg hozzon lázba -, azért a remény mindig ott bújkál bennem ezen sorok között lavírozva.

Részletek az ajánlásokból:

,Ha bárkinek is Stephen King Carrie című könyve jut eszébe erről a regényről, igaza van. Mesterien kitalált, elsöprő lendületű thriller.” (The Guardian)

,,Egyszerűen letehetetlen.” (Marie Claire)

,,Ez a könyv nem ad kegyelmet az olvasóknak: őrült iramban hajtja őket végig a lapokon.” (Independent)

Ennyit előljáróban, térjünk is rá magára a cselekményre, mely a fekete csütörtökkel veszi kezdetét. A nappal, amikor huszonnégy óra leforgása alatt négy repülőgép-katasztrófa történik a világ különböző pontjain és ezekből úgy tűnik, mindössze 3 gyermek kerül ki túlélőként, de ők a csodával határos módon szinte sérülések nélkül keverednek elő a roncsok közül. A világ értetlenül áll az események előtt, sokan terrorcselekményeknek kiáltják ki ezeket, de az egyik gép áldozatától előkerül egy hangfelvétel is a szerencsétlen landolás utáni percekből, melyben különös és megmagyarázhatatlan dolgoknak lehetnek fültanúi és olyan lavinát indít útjára, melyre senki sem számított. A lezuhant gépek körülményeit és hatásukat, valamint a túlélők és rokonaik sorsát dokumentumregény formában tálalja nekünk a szerző,  változatossá téve a megtörtént események elmesélését.

MÁSODIK RÉSZ
A katasztrófa

A kezdeti lelkesedést több fejezeten átívelő reménykedés váltotta fel, türelmes ember lévén sodródtam az árral, melyből aztán majd győztesen emelkedhetek ki – gondoltam én -, de csak nem sikerült a felszínre keverednem.

Mennyire van létjogosultsága a dokumentumregény kivitelezésnek?

Abszolút feldobja a cselekményt, hogy különféle forrásokból táplálkozik, mint például hangfelvételekből, interjúkból, Twitter megosztásokból, chat beszélgetésekből és újságcikkekből, így több csatornán keresztül, kívülállókként avatnak be bennünket a misztikus események krémjébe. Tehát a kérdést illetően azt kell, hogy mondjam, teljes mértékben jó döntés volt ezt a formát választani, ha a kivitelezésben nem lettek volna hiányosságok.

Miért pont a katasztrófa az a szó, amellyel a legjobban tudnám jellemezni?

A tényleges katasztrófák megtörténte mellett ez volt az a kifejezés, amelynek elismerése a fejezetek haladtában egyre biztosabbá vált. Az elején újoncként, mit sem sejtve éheztem az információkért, amelyek tisztázzák a helyzetet, illetve az okokért, amelyek felelősek lehetettek a történtekért, de folyamatosan csak időbeli oda-vissza ugrálásokba ütköztem. Amikor végre kiderült valami, az írónő tett róla, hogy ne bocsátkozzon részletezésbe, hanem amikor némi kerülő beiktatásával újra eljutottunk oda, csak legyintett, „hát igen, ezt más mondtam, nem? Léphetünk is tovább!” címszóval. Iszonyatosan fusztrált, hogy egy helyben toporgunk és lényegében semmi olyan releváns információ nem kerül a birtokunkba, mellyel kezdhetnénk is valamit.

A karakterek legalább viszik a prímet?

Nem mondanám. Kétségkívül vannak érdekes és jól kialakított, rétegelt karakterek, de mivel sok embert érint és mégiscsak egy dokumentumregény, egy bizonyos szakaszukat éljük meg velük. A gyermekek pedig, akik azért a leghangsúlyosabbak a történetben, amolyan mellékes tartozékok, egyikük sincs túlságosan bemutatva. Persze ott vannak a rokonok, akik mellett jelen vannak és mesélnek róluk, de ennyi és nem több. Azért én még egy gyermek szemszögéből elmesélt kisebb jelenetnek vagy bárminek örültem volna, így legalább azt megtudhattuk volna, bennük mi zajlik.

Na de a végén csak összeáll a kép, nem?

Hát nem.

HARMADIK RÉSZ
Belenyugvás

Amikor tudatosult bennem, hogy nem fog semmi konkrétum kiderülni, már mindent reményt hátrahagyva daráltam az utolsó oldalakig. Ha ez egy sorozat előfutára, nem éppen szerencsés húzás volt egy egész, többszáz oldalas regényen keresztül húzni az olvasót, majd a misztikum túlmisztifikálásának köszönhetően sötétségben hagyni. Pláne nem úgy, hogy rengeteg alkalom lett volna ebben a részletesen és terjedelmesen bemutatott történetben csepegtetni némi kapaszkodót. Ezek után hogy is várhatná el az írónő, hogy újra rászánjam magam egy, vagy több folytatás elkezdésére, ha egyszer már ennyire elnyújtott valamit, mint a rétestészta? Nehéz elhinni, hogy egyszer válaszokat találunk.