Előző irományomban a szárnyaló kreativitásról ecseteltem Nektek egy remek példával alátámasztva, ezúttal viszont egy kicsit belemerülünk az ellenpélda mocsarába is, hiszen a kreativitás egy dolog, de ha nem párosul korrektül összehozott kivitelezéssel, az egész körülbelül mehet a levesbe. Lauren Beukes Zoo city című regényénél határozottan ez a helyzet áll fent, hiszen kitűnően prezentálja azt az esetet, amikor a kreativitás csírája ugyan jelen van, ám a megvalósítás már súlyosabb problémákba ütközik.

Már a borító megfogott annak idején a maga pompájában, de a fülszöveg tovább fokozta érdeklődésemet a könyv iránt, míg a dolog odáig fajult, hogy a regények között kutakodva végül csak kiválasztottam következő olvasmánynak, mivel úgymond üresjárat miatt nem akadt olyan mű, melyet azonnal el akartam volna olvasni, gondoltam akkor csökkentsük a már meglévő, de még el nem kezdett történeteket.

A kerettörténete szerint egy olyan világ tanúi lehetünk, melynek hétköznapi mivolta valahol a 90-es években kezdett megváltozni és eltolódni a mágia, a természetfeletti felé. A bűnelkövetők azon része, akiknek vért tapadt a kezükhöz „elállatosodtak”, azaz egy kisebb-nagyobb állat tulajdonosának könyvelhették el magukat és innentől kezdve állandó, elválaszthatatlan kellékként voltak jelen mellettük úgymond lelkiismeretként és a megkülönböztetés jelképeként. Ezen felül különleges képességek is fellelhetők, mint ahogy főszereplőnknek, Zinzi Decembernek is, aki eltűnt tárgyakat tud felkutatni. A családi tragédiát átélt lány a társadalom alsó rétegébe kerülve, drogfüggőként egy lajhárral él együtt és képessége kihasználásán felül különböző átverésekben asszisztál, mígnem kap egy megbízást egy zenei producertől, hogy találja meg a lemezbemutató előtt álló ikrek lánytagját. Bár képessége korlátjait kell ehhez feszegetnie, Zinzi mégis elvállalja a munkát és innentől kezdve megindul a keresés, mely közben – ahogy lenni szokott – egyre több és mocskosabb titokra derül fény.

Egy urban fantasy krimiként elég ígéretesnek indul a dolog és ebben a társadalmi átváltozásban elég sok potenciál is van, de sajnos mégsem működik. Bár minden adott hozzá, még extraként és az egész háttértöténet megértését segítve újságcikkeket, internetes fórumokat, tanulmányokat is kapunk, melyek a világban elmélyülést szolgálnák, de olyan rendszertelenek és semmitmondóak, hogy egy egész előzményt nem lehet kisajtolni belőle, így pedig, ha nincsenek meg az alapok nagyon nehéz felhúzni rá egy rendes házat.

Ezeken az információmorzsákon kívül pedig magából a cselekményből többet nem igazán tudunk kisajtolni, így gyakorlatilag sodródunk az árral, a helyzetet tovább rontja azon idegen kifejezések, fogalmak felsorakoztatása, melynek midenki ismeri a jelentését az olvasókon kívül. A nép használja, a közegből valamennyire körvonalazódni tud, mi is akar lenni, de az írónő nem veszi a fáradságot, hogy a kitalációját megossza velünk, csak odadobja nekünk, mint kutyának a csontot aztán vagy meg tudunk bírkózni vele, vagy otthagyjuk a fenébe. Kicsit olyan benyomást kelt ezzel, mintha Lauren Beukes saját magának, saját szórakoztatása céljából írta volna ezt a történetet unalmas perceiben és nem gondolta át az olvasóközönség szemszögéből.

Na meg azok a karakterek! Az még hagyján, hogy főszerelőnk háttértörténetéből sem jut nekünk sok, csak halványan kirajzolódik egy szomorú sorsú lány, akit sajnálni kellene ugyan, de közben egy hajszálnyit nem próbál egyről a kettőre jutni és önmagával foglalkozni, hogy jobb élete legyen, így aztán én sem igyekeztem, hogy megkedveljem. Ezzel persze nem lesz egyedül, mert egyetlen egy szereplőt sem tudnék felsorolni, akinek egy maréknyi szimpátiát is sikerült volna kisajtolnia belőlem, semmilyenek, ingerszegények és jóformán mindenki rossz, vagy érdektelen. Pedig itt aztán pláne bele lehetett volna ásni az állatos vonulat mélyebb rétegeibe, hogy kinek miért pont az az állat jutott, ami és milyen hatással lesz rá, de maradt a randomgenerátor és a csak válasz, púp a háton feelinggel.

Nincs rá sajnos jobb szó, egy nagy rakás katyvasz az egész és borzasztóan sajnáltam, hogy egy ilyen alapsztorihoz ilyen pocsék vázat sikerült felhúzni. A krimi jellege is a rosszabb fajtából való, lapos, tele egyhelyben toporgással, a végén meg olyan, mintha zsákutcába jutnánk. Mindezek után tulajdonképpen már meg sem lepődtem, hogy normális lezárás nélkül maradtam.

Hát, csak becsúszott erre az évre egy negatív tapasztalat, de a papírforma ezzel elrendeződött, jöhetnek a JÓ könyvek!