Megannyi helyen tették már fel minden kérdések kérdését, a soha el nem döntött, nyitva hagyott és mindenkire saját magára rábízott, elgondolkoztató témakört: mi is az élet értelme? Nem véletlen, hogy nem született még egyetemes válasz rá, hiszen minden ember élete más és más, ennélfogva különböző értékrendek alapján élik mindennapjaikat és igyekeznek beteljesíteni azt, kihasználva minden pillanatát (vagy legalábbis törekedni rá).
Viszont így, hogy egyénre szabható nem túl szerencsés bármilyen alkotásnak megmondania a „tutit”, hogy na akkor ez az élet értelme és pont, mától ennek szellemében tessék élni. Ezért voltak bennem aggályok, amikor olvasgattam Janne Teller Semmi című, tanmesének és példázatnak szánt regényéről, mert féltem, hogy megkapom az általa vélt igazságot, melynél fennáll a veszély, hogy nem tud vele az olvasó azonosulni. Szerencsére nem vitte az író túlzásba, de azért volt pár furcsának tűnő gondolatmenete, melyet érdemes boncolgatni. Na de ne szaladjunk előre, először is röviden arról, miről is szól a könyv. TOVÁBB →
A ’80-as évek mindenről szólt, csak éppen a visszafogottságról nem, már ami az öltözködést és a zenét illeti. Tomboltak a popslágerek az egyik oldalon, üvöltött a rock és a punk a másikon, mindkét nem előnyben részesítette a hosszú hajat – azon belül is az oroszlányhatású, feltuningolt változatot – és minél több színt, kiegészítőt aggattak magukra a fiatalok minél elnagyoltabb formákkal, annál divatosabbnak számított.
Az egész mindössze egy rajongói levéllel vette kezdetét: David Graham fogta magát és megcímezte élete első ilyen témájú küldeményét Elspeth Dunn költőnő számára, komolyabb választ nem remélve. Ám a nőtől hamar választ kap – az akkori viszonyokhoz képest, hiszen 1912-ben járunk -, így kezdetét veszi egy hosszú és tartalmas levelezgetés az ifjú egyetemista és a félreeső Skye-szigeten élő hölgy között.
Az írónő munkássága mondhatni egy fokkal jobban a reflektorfénybe került a Holtodiglan című regényéből készült filmnek hála (blogbejegyzésemet a könyvről 