Amikor A siló sorozat első 3 része volt terítéken, kifejtettem mennyire új impulzusként értek a rövid, tömör, lényegretörő, ugyanakkor komplex és teljes értékű történetek, melyeket a rejtélyes körülmények között jelen lévő siló életéből Hugh Howey tárt elénk. Akkor fájó szívvel és egy nagy adag kiváncsisággal szakítottam félbe a megkezdett szériát, de szerencsére nem váratott sokat magára az utolsó 2 rész felbukkanása, melyekben tovább bonyolódik az eddig megismert földalatti világ tagjainak élete. Persze, mint arról a könyv legvégén az író saját magával lefolytatott interjújában megtudjuk, a silók világa korántsem ér itt, ennek a sorozatnak a keretein belül véget – „Hogy a tíz kedvenc kungfufilmem egyikéből idézzek: Minden vég új kezdet. Sok történet vár még elmesélésre.” Na de egyelőre ne ugorjunk még ennyire előre, először is nézzük meg, ezúttal mit kapunk a hangyányival hosszabb, de ugyanazt a sémát és stílust követő újabb részekben.

Amennyiben nem olvastad még az előző részeket, úgy kérlek olvasgasd inkább az első hármassal kapcsolatos bejegyzésemet, mert nem tudom garantálni a teljes spoilermentességet. :)

Az elődeihez képest érzékelhető egyfajta változás, de semmiképp sem negatív értelemben, itt ugyanis már több nézőpontból (összesen 3) követhetjük végig az eseményeket, köztük meglepően precíz váltogatással.

 A harmadik rész után A megoldás pontosan ugyanott veszi fel a fonalat, ahol a cselekmény abbamaradt: az újdonsült vezetőség Juliette-et, a meglehetősen kevés ideig szolgáló seriffet a megannyi takarító után küldi, sorsát megpecsételve. Csak azzal nem számolnak, hogy ő a többiekkel ellentétben segítséget kap és védőruhájának összeállításakor jóval minőségibb anyagokkal dolgoznak majd, mint eddig. Így amikor főhősünk kilép a kilátástalan és halálos terepre a ruha jól szuperál és szépen megindul a dombokon túli területre, mit sem sejtve arról, hova fog kilyukadni, vagy egyáltalán van-e értelme bárhova is mennie. De céltalan útja egyszerre értelmet nyer, amikor indokolatlan helyeken talán emberek maradványaira – ahová már a többiek silány felszerelésüknek köszönhetően semmiképp sem juthattak volna el, majd pedig felbukkan egy ugyanolyan kijárat, mint amelyen keresztül ő is érkezett, még több halottal körülötte. Jobb ötlet híján e felé veszi az irányt, rést keresve a siló bejáratán, ahol be tudna furakodni. Nagy nehezen, nem kis közdelmek árán sikerül magát bepasszíroznia magát egy apróbb nyíláson, azonban az ő ruhája sem a teljes tökéletességéről árulkodik, melyet az oxigén szintjének vészes fogyásával tapasztal meg. Eközben azonban silónkban sem tétlenkednek a lakók, készülődik a létesítmény sorsát megpecsételhető felkelés; a rettenet, melyre hosszú idő óta nem volt példa és amely mindenki életére hatással lesz.

Nagyon cseles és becsapós a címválasztás, hiszen konkrét megoldást, vagy előzményt, esetleg bármi okot az egész működésére nem kapunk, maximum a lázadás jelenti az ottaniak szemében a kiutat – de mi sejtjük, hogy egy ilyen zárt építményben kitörő forradalom nem biztos, hogy olyan kamatozó és eredményt hozó lesz, hiszen a saját lakásaik, munkahelyük és életterük válik a harc helyszínévé, nem is beszélve arról az eshetőségről, ha egy létfontosságú gépezetnek, vagy ellátmánynak okoznak kárt.

A tér kitágulása határozottan jót tett a történetnek, hiszen egy keretek közé szorított és benne felépített séma akkor igazán érdekes, ha a bemutatása után el tud távolodni a megismert közegtől és meg tudja lépni a következő szintet: a viszonyítási alap létrehozását, amelynek köszönhetőn el tudjuk helyezni egymás között a felfedezett elemeket.

Az utolsó kötetként felvonultatott A hajótörött tökéletes folytatása a negyedik résznek, hiszen semmilyen időbeli ugrást nem lehet tapasztalni, tulajdonképpen olyan érzetet kelt, mintha a könyv hiányzó lapjait találtuk volna meg és végre továbbolvashatjuk a megkezdett művet. Egyik oldalon még mindig Juliette-é a főszerep, míg a másik oldalon ott van a felkelés, és résztvevőinek napjai. Az egész könyvben gyakorlatilag a két siló között ugrándozunk, de nem csak random ugrálgatásokkal, melyeknél a fejezetek jelentik a választófalat, hanem tökéletes pontossággal illeszti egymáshoz a jeleneteket, ahol az egyiknek vége, párhuzamosan folytatódik a másik, a végefelé már egyre több kapcsolódási pontnak köszönhetően még precízebben, így egy nagy folytonos eseményszálat kapunk.

Ebben már lényegesen több információmorzsa kerül elhintésre, mint az összes eddigiben összesen – nem csoda, hiszen záró darabról van szó -, de mielőtt túlságosan bizakodóak lennétek, el kell árulnom: közel sem olyan tökéletes összképet kapunk a silókról, mint szerettük volna, úgyhogy a teljes előtörténet még mindenképpen várat magára és az idegeinkre. :)

 A karakterek kérdésköre nagyon érdekes, hiszen az egyes alkotásokban jópár embert ismerhetünk meg – na nem kell tucatjára gondolni -, mindenféle tupír nélkül, igazi valójukban, ahogy boldogulnak, szeretnek, hibáznak, küzdenek, túlélnek vagy épp elesnek. Hála az égnek, nem nyomja agyon a cselekményt felesleges szerelmi töltettel – jelen van ugyan, de teljesen pitiáner dologként, mint amely az élet része, de semmiképp sem elnyomója.

Összességében elmondható, hogy a legjobb dolog, amely ezzel a silóra épülő világgal történhetett az az, hogy ilyen kissebb szeletekben kaptuk meg, mert ezáltal pont annyira volt megemészthető és elfogadható, amennyire lennie kellett. Ha ezt mind egyszerre kaptam volna meg nem biztos, hogy nem untam volna bele, mert a leírási stílusa őszintén szólva nem tartozik az igazi elitek közé, de mivel kis dózisokról van szó, tökéletesen megállták a helyüket és egy cseppnyi rossz szájízem sem lehetett miatta.

Viszont a legjobban az egész sorozatban az tetszett, hogy sosem tudhattad, mi fog történni egy-egy jelentős jelenet végén, mert képes volt annyira sokkolni és meglepni, ami nagyon keveseknek szokott összejönni. Ez kiváltképp a részek között volt érzékelhető, de ahogy haladtunk előre a történetben, úgy növekedett ezeknek a váratlan fordulatoknak a száma. Az már gondolom senkinek sem hat újdonsággal, hogy nem éppen egy lezárt befejezést kaptunk, dehát kell hagyni sztorit a Váltásnak is.