Lois Lowry Az emlékek őre sorozatának első két részében egy-egy olyan disztópikus világot ismerhettünk meg, melyeket olvasni ugyan érdekes volt – pláne, hogy gyerekek szemszögéből ismerhettük meg azokat, és még így is bőven kijutott a felnőttek világából is -, de megtapasztalni gondolom már senki sem szerette volna. Egy egyszerű köntösbe bújtatott, de annál komolyabb tartalommal volt dolgunk, és nem meglepő módon ez a séma a folytatásban is végigkíséri útunkat, de végre eljött a várva-várt pillanat: a harmadik kötetre az írónő megkönyörül az olvasókon és elkezdi összefűzni az előző könyvekben megkezdett szálakat, melyeket aztán az utolsó, negyedik kötetben végleg elvarr és helyre teszi azokat az annyira hiányzó kirakódarabokat, nagy örömünkre!

A sorozattal foglalkozó korábbi blogbejegyzésemben kitértem a Valahol, messze kedvenc karakterére, Mattre, a kis szeleburdi, vadóc srácra, aki végigbohóckodta jeleneteit, de mindezt pozitív és szerethető módon, mellyel még a főszereplőt is sikerült jellemileg leköröznie – legalábbis esetemben mindenképpen. Így hát régi ismerősként üdvözöltem őt a harmadik, Hírvivő címet viselő regényben, amelyben rá koncentrálódik az események jelentős része. Ezúttal Falunak hívják azt a közösséget, melynek életét megismerjük, ez a fiú korábbi élőhelyéhez hasonlatosan, egyszerűbb berendezkedésű, teljes mértékben nevéhez méltó hely.

Matty ide keveredik és egy Látó nevet viselő, vak ember gondozásba veszi őt és élete során tanítja, terelgeti őt, akár egy apa, míg végül egy okos, intelligens és udvarias ifjú cseperedik belőle, aki a Falu mellett terebélyesedő Erdőn keresztül viszi az információkat a közösségek között. Bár maga mögött hagyja falusi beszédmódját, a kalandvágyát nem veszíti el, így nagyon élvezi feladatát és reméli, egy napon majd megkaphatja a Hírvivő nevet, mellyel amolyan titulust és tekintélyt vív ki magának.

„Most már tudta, hogy az ismert világnak, e végtelenül hatalmas térnek a tájain szétszórva mindenütt vannak közösségek, ahol emberek szenvednek. Nem mind veréstől vagy éhezéstől, nem mind úgy, ahogy ő szenvedett – hanem az elme sötétségétől. A nem tudástól. Attól, hogy tudatlanságban tartják őket.”

A Falu élete megy a maga kis rendjén keresztül, a többi közösséghez képest jóval élhetőbb és szerethetőbb, hiszen a másik közösségekből kitaszított, „hibákkal” rendelkező emberek itt tárt karokkal fogadják és otthonukra lelhetnek, szerető emberek közepette. Persze egy idő után a baj itt is felüti fejét: a lakosok egyre nagyobb része válik rejtélyes okokból más emberré: a kedvesből gonosszá, az önzetlenből iriggyé, így fontos feladat vár Mattékre: felfedni a változás okát és elfojtani, mielőtt minden elromlik.

Kira és Jonas (végre!) is felbukkan a színen, ezzel is keretet és jelentőséget szolgáltatva a korábbi cselekményekhez, mellyel az egész már méltóvá válik a sorozat elnevezésre. Itt ráadásul egész mozgalmas történetet kapunk az eddigiekhez képest, így biztosítva a gördülékeny olvasást és vele együtt a gyors olvasás lehetőségét. Úgy éreztem végre magára talált az a hatalmas eseményfolyam, mely Jonas kiskorával kezdődött és végül felnőtt létével zárul, ám azért egy kérdőjel még mindig maradt a befejezés után: vajon mi lett a Jonas által megmentett csöppséggel? Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy a negyedik, egyben befejező kötet, A fiú ezt a hiányzó űrt hivatott betölteni. Bár eredetileg Lois trilógiának szánta műveit, végül – legnagyobb örömünkre – csak hozzáfogott a negyedik kötetnek is, mellyel az eddigi szereplők szépen egymásra találnak.

Dolgunkat megnehezítve (nyilvánvalóan) nem egyszerűen a fiúval kezdünk – egy fiatal lány, Claire történetével indul a könyv, akire a tengerpartra vetődve az ottani közösség talál rá, ám nem emlékszik semmire. Kezdetben még szóra sem sikerül bírni, csak szép lassan jutunk el odáig, hogy beszédbe elegyedjen az őt istápoló öregasszonnyal, illetve a fel-felbukkanó arcokkal. Egy-egy momentum szépen lassan azért eszébe jut, míg nem közvonalazódik előttünk, hogy egy olyan világból érkezett és nőtt fel, ahol a színeket és érzelmeket nem ismerik és a szülőanya, mint foglalkozás van jelen a társadalomban. Ismerős, ugye?

„Claire le volt nyűgözve.
– És mit csináltak a házi kedvencekkel?
Dimitri vállat vont.
– Játszottak velük, szerintem. És a magányos embereknek társaságot jelentettek. De persze ma már nincsenek magányos emberek.
– Itt senki sem magányos – hagyta helyben Edith.
Claire hallgatott. Nem mondta ki, de arra gondolt: de én igen, én magányos vagyok. Ám abban a pillanatban, amikor átvillant a fején a gondolat, azonnal rájött, hogy nem is igazán tudja, mit jelent ez a szó.”

Zseniális kapoccsal sikerült összekötni az egyes részeket, itt már teljes vállszélességgel úgy éreztem, hogy a kezdeti visszesés nemhogy végre helyreállt, de méginkább felfelé ível egészen a csúcsig! Persze kezdetben itt is van benned egy kis bizalmatlanság, hiszen újfent új környezetben egy vadidegen karaktert ismerünk meg, de ahogy fokozatosan felfedezed a nagy titkot, úgy jön a megkönnyebbülés és a teljes extázis, hogy milyen zseniálisan meg van komponálva és már minden kötetét utólagosan is megszereted, mert velük válik teljes egésszé a széria.

A legszebb az egészben, hogy ezzel az utolsó regénnyel nem csupán a karakterek találkoznak, de Claire életének bemutatásán keresztül az egyes részek hangulatai és közegei is úgymond felidéződnek, hogy végül egy közös befejezést eredményezhessen, melyben az eddig szétszóródott szereplők egy színtérre kerülhetnek.