Az írói álnév az irodalom kezdetétől létező fogalom, gondoljunk csak a történelem órán megismert/említett megannyi Anonymus nevet viselő alakra a középkorból, amikor is a névnek, mint olyannak még nem tulajdonítottak akkora jelentőséget (ráadásul akkor egy mű több személyhez is volt köthető), mint a későbbiek folyamán. A választása mellett ugyanakkor számtalan ok húzódhat: akár a művészet koncepciójaként is felfogható, de társadalmi, politikai okok mellett marketing fogásként, a magánélet megvédéseként, vagy egyszerűen valami új kipróbálása gyanánt is alkalmazni szokták. Kitűnő példa az írói álnévre Stephen King fia, aki a Joe Hill nevet választotta, hogy nevéről ne asszociáljanak egyből a világhírű papára és ne csak azért vegyék meg, hanem ő maga mutassa meg, hogy méltó a sikerre. Az persze már más kérdés, hogy ebben az információdús világban ilyen dolgok secperc alatt felszínre kerülnek.
J.K. Rowling-ra is ez a sors várt, amikor kiderült, hogy egy bizonyos Robert Galbraith – Kakukkszó névre hallgató könyvének bizony ő az igazi szerzője, melyet állítólag egy Twitter bejegyzés buktatott le. Mondanom sem kell, hogy a hír kiszivárgása után egy nap alatt sikerkönyv vált belőle. Nem is tudom mit hitt, hiszen egy varázsvilágon felnőtt embereket nem lehet holmi álnévvel becsapni! Harry Potter és egy kisváros, Pagford életének bemutatása (Átmeneti üresedés) után ezúttal bűnügyi történetet alkotott kedvenc írónőnk, melynek főszereplő nyomozójával próbál beférkőzni Sherlock Holmes, Colombo és legendás társaik közé.
Lula Landry, a világhírű modell egy hideg, téli estén lezuhan lakásának erkélyéről. A lány magánélete nem éppen zökkenőmentességéről volt híres, ezért a média mellett a rendőrség is arra az álláspontja jut, hogy öngyilkosság történt. A lány bátyja, John Bristow azonban ezt nem fogadja el, ezért felkeresi Cormoran Strike magánnyomozót, és innentől kezdve megkezdődik az események felgöngyölítése és az igazság kiderítése.
Cormoran Strike karaktere szó se róla, telitalálat lett. Azt már megszokhattuk a krimik történetében, hogy a nyomozó szerepében szinte sosem egy általános, hétköznapi emberrel találkozunk, hanem amennyiben lehetséges, minél különlegesebb előélettel/természettel/hóbortokkal fűszerezik jellemüket. Ennek megfelelően Strike tökéletes alapanyagnak bizonyul: magának való veterán katonaként ismerjük meg, aki visszavonulásképp választotta magának a nyomozósdi szakmát, mivel a háború következtében súlyos sérülést szerezve, egy lábbal kénytelen boldogulni. Ráadásul egy híres rocksztár gyermeke, amit úton-útfélen próbál elhallgatni sérülésével és bajos anyagi helyzetével egyetemben. Nehéz élete miatt utálja, ha sajnálkozást vált ki az emberekből, ezért nem meglepő módon barátnőjével való szakítását sem teszi terítékre még baráti körében sem, hanem próbálja fenntartani a látszatot, mely szerint minden a legnagyobb rendben zajlik. Csak éppen a nem túl tágas irodájában kell innentől laknia, de mivel nem túl nagy a forgalom arrafelé, nem sok mindenkinek szúr szemet, asszisztensén kívül. Számomra amolyan igazi vesztes karakterként jelent meg, aki hiába remek nyomozó, de a magánéletét illetően abszolút szerencsétlen, de ugyanakkor ez a szomorú karakterdráma nem nyomja el a mű eredeti műfaját, szépen megfér egymás mellett ez a két vonal, sőt még jót is tesz a regénynek; ahogy zajlik a
nyomozás, illetve vele együtt Cormoran életének és egyéniségének bemutatása.
A nyomozó karaktere annyira kidolgozott, hogy a mellette felbukkanó kisebb-nagyobb szereplők teljesen eltörpülnek, bár magáról a halott lányról is derülnek ki információk, illetve a környezetéről, abszolút nem olyan mértékben maradandóak, mint a férfi személye. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere: örökbefogadó, sérült szülők, akik közül egy haldoklónk is akad, felkeresett igazi szülő, szerető fogadott testvérek, illetve hataloméhes testvér, furcsa és
felszínes barátok, zűrös pasik, hóbortos divattervező, szóval a hagyományos bonyolult háttértörténetet kapjuk, amelyben mindenkinek van valami sara.
„Az öngyilkosságok áldozataihoz közel állók gyakran éreznek bűntudatot. Bármilyen ésszerűtlen is, úgy gondolják, többet is tehettek volna, hogy segítsenek. Ha kiderül, hogy gyilkosság volt, az felmenti a családot minden ilyesmi alól, nem?”
Amennyiben egyetlen jelzővel kellene illetnem ezt a művet, gondolkodás nélkül a TIPIKUS szóra esne a választásom. A közönséges sémát követve a nyomozás folyamán egyre több információt csepegtet el Rowling, egyre többen lesznek gyanúsak, majd eljutunk odáig is, hogy már szinte mindenki kétessé válik, plusz még az annyira jellemző ‘neked nem áll össze, de a nyomozó már mindent tud’ sémát is ellövi. Persze működni működik, hiszen ezeknek köszönhetően gördülékenyen lehet haladni az olvasásával. Ahogy az lenni szokott, minden kis kapaszkodóba próbálsz beleakadni és kiolvasni a vallomások között a turpisságot, majd amikor elkezded szőni a magad kis elméletét két sorral odébb már mást gondolsz, végül aztán már fogalmad sincs, mit gondolj és így tovább… gyönyörűen túráztatja végig az agyad, hogy egy percig se unatkozz.
A cselekmény tehát jó, jó, érdekes, fordulatos, kissé meglepő, de semmi egyedi. Még a modern közeg sem tud előnyére válni, hiszen a sajtó hatásvadász természete megannyiszor visszaköszönt már rengeteg helyen. Az már csak hab volt a tortán, hogy Strike titkárnőjét, aki sokkal jobban fizető helyet is találhatna magának, de kíváncsiságának és segéd énjének előbukkanása maradásra készteti, sőt még túl is teljesíti munkaköri kötelezettségeit. Na és ki nem találnátok, milyen nevet kapott ő… hát persze, hogy a sablonosságról ordító Robinra esett a választás, mellyel még tovább növeli középszerűségét a műnek.
Az Átmeneti üresedés ehhez képest nagyon szép teljesítmény volt írónőnktől, sokkal inkább volt Rowlingos, de ennél nem éreztem 100%-ban a sajátjának átlagosságával és tipikusságával (és azt esetleg említettem-e már, hogy mennyire t-i-p-i-k-u-s- volt?!), és ezt nem lehet az álnév margójára felhozni, mert ettől még nem kell teljesen másként, rosszabbul írni.
Milyensége ellenére a regény természetesen folytatódik, nem is lehetne másként, hiszen ezeknek a krimiknek aztán tényleg se eleje, se vége, úgyhogy immár Rowlingra van bízva, meddig nyújta Cormoran Strike rétestésztáját, mert amíg a közönség tudja, ki áll az alkotó neve mögött, ha jó, ha nem megveszik a könyveket.
