Vannak bizonyos irományok, melyeket a maguk idején ugyan megjelentettek eredeti nyelven, de hozzánk csak jóval később jutottak el, mint ahogy illendő lett volna. A napjainkban általában jellemző, maximum hónapos várakozások helyett itt most kemény évekről van szó, pedig ha belegondolunk, ma már ezt a kevéske időintervallumot is milyen nehéz kivárni.

Ennek remek példája Lois Lowry Az emlékek őre sorozat első kötete, mely 1993-ban jelent meg eredeti nyelvén és mindösszesen 8 évet kellett várni arra, hogy kicsiny országunkban is lehessen magyarul olvasni. A folytatásoknál sem volt fényesebb a helyzet: a második rész, a Valahol, messze 4 év, míg a harmadiknál, mely a Hírvivő címet viseli 3 év volt a várakozási idő, ám az utolsó, negyedik regénynél – A fiú – már csak 1 év. Felgyorsult világ, hah?

Nagy meglepetés volt számomra, hogy eme művet sokan fiatalkoruk egyik kedvenc könyveként tartják számon – ráadásul a borítón is ott díszeleg „Az Amerikai Gyermekkönyvtárosok Szövetségének díjnyertese” plecsni -, mert számomra úgy ahogy van, kimaradt ez az élmény. De őszintén szólva a borító sem az a tipikus, mely elárulja a megcélzott korcsoportját (kivéve persze, ha elolvassuk az apró kis utalást rá). Furcsa dolog utólag értesülni róla, hogy te most tulajdonképpen egy ifjúsági könyvet tartottál a kezedben, mert abszolút nem így álltam hozzá és így belegondolva egyáltalán nem is tartom annak.

A történet egy tökéletesnek megálmodott utópiát jelenít meg, melyben az emberek mindenféle ingertől és bonyodalmat jelentő jelenségtől mentesen – mint a fájdalom, a színek, az érzelmek, a döntés, az emlékezés képessége –, az egyenlőség jegyében élhetnek. Az életpályájukat fentről egész kiskoruktól kezdve figyelemmel kísérik, különböző életszakaszokat elérve 1-1 kiváltsághoz juthatnak, pl. saját biciklihez, majd amint betöltik a 12. életévüket, kiválasztják számukra a legmegfelelőbb munkát, melyre innentől kezdve megkezdődik a felkészítésük. Vannak itt mérnökök, dajkák, időseket ápolók, orvosok, halászok stb., vagyis minden olyan, ami feltétlen szükséges az élet fenntartásához, de egy cseppel sem több. A fennmaradás kérdését sem bízzák a véletlenre, a szülőanya is foglalkozásnak számít, de szigorúan kapcsolat nélküli, steril körülmények között zajlik a folyamat, majd a csöppségek innen elkerülnek a dajkákhoz, utána pedig a családoknak kerülnek kiosztásra, akiknek tagjait szintén „összeválogatják”. A gyermekek maximális száma kettő lehet és szigorúan különböző nemű.

Az emberek, mivel beleszülettek ebbe a rendszerbe és ráadásul érzelmeket gátló gyógyszereket adagolnak nekik nem lázadnak, hiszen tudatában sincsenek annak, mit is hordoz ez a szó magában.  A dolguk csak annyi, hogy éljék az életüket, teljesítsék a napi rutinokat, majd az adott kort elérve a ’másholba’ küldjék őket – akármit is jelent ez, a gondolkodást meghagyják a feljebbvalóknak.

Az első regényben ezzel a világgal ismerkedhetünk meg Jonas szemszögéből, aki egy különleges pozíciót kap meg, méghozzá az emlékek őrzőjének foglalkozását, melyet mindössze egy személy lát el. Az ő dolga, hogy az emberiség történelme során keletkező megannyi emlékeket megőrizze, majd amikor az idő eljön, továbbadja azt utódjának, illetve a döntéshozók számára, amennyiben kikérik véleményét, bölcsességével segítse őket. Ám a poszt különlegességéből adódóan Jonasra már nem fognak vonatkozni egyes szabályok, pl. ő bátran kérdezhet mindenről, nem kell gyógyszert szednie, de titokban kell tartania mindent, ami a munkáját illeti. Ennek köszönhetően folyamatosan nyílik meg előtte a világ: megtapasztalja az emlékekből milyen a hóesés, a különböző színvilágok, a szeretet, az igazi család, ugyanakkor a háború, a szenvedés, az éhezés, a kirekesztettség tanúja is lesz. Ezen benyomások után pedig már nem tud ugyanolyan életet élni, mint barátai vagy a családja, hiszen nem lesznek egy értelmi és érzelmi szinten.

– „Apa, Anya, szeretnék kérdezni valamit.

– Halljuk, Jonas – nézett rá az apja.

Jonas elpirult zavarában, de azért kipréselte magából a kérdést, amit a hátsó szárnyból hazafelé egész úton gyakorolt.

– Ti szerettek engem?

Szavait pár másodpercnyi kínos csend követte. Aztán Apa elnevette magát.

– Ejnye, Jonas. Ha valakinek, neked tudnod kellene, milyen fontos a helyes szóválasztás.

– Miért mondod ezt? – értetlenkedett Jonas. Mindenre számított, csak arra nem, hogy nevetve megdorgálják.

– Azért, Jonas – magyarázta Anya –, mert egy nagyon általános jelentésű szót használtál. Ez az ige olyan üres és semmitmondó, hogy már szinte teljesen feledésbe merült.

Jonas döbbenten bámult az anyjára. Üres? Soha semmit nem érzett még olyan tartalmasnak, mint a szeretet emlékét.

– A közösség élete csak akkor folyhat zökkenőmentesen, ha az emberek pontosan fogalmaznak – folytatta Anya. – Ha azt kérdezed, örömet lelünk-e benned, arra tudunk válaszolni: igen.

– Vagy kérdezd azt, hogy büszkék vagyunk-e a teljesítményedre – ajánlotta Apa. – Lelkes igennel fogunk felelni.

– Most már érted, miért helytelen az, ha a „szeretni” igét használod? – kérdezte Anya.

Jonas bólintott.

– Igen, köszönöm, értem – motyogta. Ekkor hazudott először a családjának.”

Komplex képet kapunk egy utópiának hitt anti-utópiából – témáját tekintve tulajdonképpen ennek a műfajnak az egyik alapjának tekinthető -, melyet sikerül olyanra alkotni, hogy senki sem kérdőjelezze meg és mindenki elfogadja – egyetlen embert kivéve, akinek viszont olyan súllyal bír a szerepe, hogy emiatt nem teheti meg, hogy otthagyja őket. Jonas átváltozása a műben szép folyamatos, nagyon jól szemlélteti az író, ahogy érzelmileg fejlődik és ahogy ezzel arányosan taszítódik ki a társadalmából.

„Az emlékek őrzésében nem a fájdalom a legrosszabb – folytatta az örökítő –, hanem az egyedüllét. Az emlékek arra valók, hogy az emberek osztozzanak rajtuk.”

Már csak ezért sem tartom ifjúsági könyvnek, hiszen nagyon komoly és mély témákat boncolgat az író, még ha könnyedebb és egyszerűbb hangvételben is, akkor is a mögöttes tartalom durva, elgondolkodtató és egyben lehangoló. Ennek köszönhetően nem is annyira a karakterábrázolás az, ami hangsúlyos, hiszen tulajdonképpen egyetlen olyan szereplőnk van, akinek érzelmei és egyénisége lesz, hanem inkább ennek a világnak a bemutatása áll a középpontban, egy gyermek szemszögéből nézve, aki a szemünk láttára ébred tudatára.

A figyelmet a könyv egész terjedelmében sikerül fenntartania, nincsenek hullámvölgyek, mélypontok, de a befejezése nagyon kegyetlen(ül jó!), hiszen olyan, mintha elvágták volna a képkockát; megszakad a történet a tetőpontján és te pedig ott maradsz egyedül a megannyi kérdéseddel, melyet hátrahagy maga után.

Ezért nem meglepő módon, ahogy véget ért az első rész már nyúltam is a következőért; nem volt kérdés, hogy egy olyan befejezés után, mint amilyet kaptam nekilássak-e a folytatásnak. De legnagyobb meglepetésemre és bánatomra a második kötet elején nyoma sem volt az eddig megismert világnak, sem a főszereplőnek vagy egyáltalán bármely szereplőnek, még csak halvány utalást sem kapunk rá. Bár még mindig ugyanabban a korban vagyunk, egy teljesen más közösség életét ismerhetjük meg, akiknél az előzőekkel ellentétben hatalmas fejlettségi visszaesés tapasztalható.

„Ébredés után az édesanyjával rendszerint a folyóhoz sétáltak. Úgy gondolta, itt a zöld csempés helyiség helyettesíti a folyót. Még éjszaka járt bent, és elforgatta a csillogó fogantyúkat. Megdöbbentette, hogy a víz egy része meleg. Minden bizonnyal főzésre való.”

„Érdekes, állapította meg Kira, hogy megtalálták a módját, hogy a vizet az épületekbe vezessék, de ügyetlenül és egészségtelenül, arról nem is beszélve, hogy nem volt hol elásni a szemetet.”

A Valahol, messze címéhez hűen egy nagyon távoli, elszigetelt népet ismerhetünk meg, ahol a fennmaradás érdekében a testi hibával rendelkezőket kitaszítják a reménytelenségbe – na nem mintha a társaság életvitele olyan kecsegtető lenne, életük olyan egyszerű, akár a faék. Tipikus elhatárolódott közösségként nekik is megvannak a maguk furcsaságai, mint például a neveknek tulajdonított túlzott jelentőség: ahogy az életkoruk nő, úgy bővül egy-egy szótaggal, ezzel is érzékeltetve bölcsességüket.

Főszereplőnk ezúttal Kira lesz, aki anyja gondoskodásának köszönhetően rossz lába miatt ugyan nem kerül elbocsátásra, de a lakók közül sokan néznek rá emiatt ferde szemmel, ráadásul épp most válik árvává, ami az esetében plusz hátrányt jelent. Édesanyja elhunyt testét vigyázza – szokásukhoz híven addig maradnak mellette, míg a lelke ki nem száll a testéből -, de visszatérve a faluba már próbálnak is lecsapni a házukra most, hogy egyedül maradt és nincs, aki megvédje. A hely kvázi vezetői, az Őrzők Tanácsa felkarolja a lányt és befogadják őt a fényűző épületükbe, ahol innentől kezdve nem lesz más dolga, mint kedvenc időtöltésének élni: a szövésnek, melyet anno anyja tanított neki. Feladata a legnagyobb jelentőséggel bíró köpeny folyamatos helyreállítása lesz, melyhez a gombolyagok különféle színeit ő magának kell előállítania. A köpeny minden évben bemutatásra kerül, hogy segítségével egy énekes előadhassa az emberiség történetét, ezért is fogják be a lányt, hiszen kiemelkedő tehetségével keresve sem találhattak volna jobb művészt erre a munkára. Innentől kezdve ugyan megvédik őt a rosszindulatú emberektől, de a kérdés már csak az lesz, milyen áron.

Teljesen más világfelépítés és gondolkodásmód jellemző az első könyvhöz képest, számomra annyira nem is volt olyan meghatározó, mint előző társa, de a maga nemében ez is különleges, ahogy a művészet kerül a középpontjába, és ugyanolyan utánagondolást igénylő, nyomasztó benyomású, mint az első. Az emlékekhez teljesen máshogy viszonyulva itt a kétségbeesett ragaszkodás jellemző, mintha attól tartanának, hogy a múlt feledésbe vész, ezért emberek egész éveit arra teszik fel, hogy évente egyszer előadják a nagy történelmet.

Szereplők esetében jobb ábrázolást kapunk, hiszen Az emlékek őre anti-utópiájában, ahol nincsenek érzelmek, nem is lehetett nagy hangsúlyt fektetni a karakterekre (kivéve persze főszereplőnket, Jonast), itt viszont nagyon is jelen vannak a különféle emóciók és embertípusok. Ott van például egyik kedvenc karakterem, Matt, aki a falun belül a lápföldiekhez tartozik (a világ legegyszerűbb, primitívebb embereihez) és kicsit ugyan más beszédtípusával, de hatalmas szívével, ugyanakkor szeleburdiságával, neveletlenségével azonnal belopakodik a szívedbe és üde színfoltot hoz ebbe a szomorú közösségbe.

– „Ajándékba?

Kira meglepődött, hogy nem érti.

– Amikor fontos valaki, és adsz neki valami különlegeset. Valamit, amit szeret. Ez az ajándék.

Matt felnevetett.

– Lápföldön ez nem létezik – mondta. – Ottan te csak egy seggberúgást kaphatsz”

Az egyetlen bökkenő csupán az volt, hogy a főszereplő leányzónak sehogy sem sikerült megkedveltetnie magát. Tipikus kívülálló karaktere van, aki próbál érvényesülni és megváltani a világot, de emberileg semmi olyan kiemelkedőt nem nyújt, mellyel csak egy hangyányit is a pozitív felé döntené a szimpatikusság mérlegét.

A cselekményt illetően úgy vélem felesleges további boncolgatást végezni, mert akkor már csorbulna az az apró kis varázsa, melyet akkor tapasztalsz meg, ha magad fedezed fel a történet lelkét. Egy biztos: a vége szintén olyan, mely továbbolvasásra késztet, bár nem olyan mértékben, mint ahogy elődje tette, de itt is alattomosan előkúszik a kíváncsiság és nem ereszt, amíg hozzá nem nyúlsz a harmadik részéhez… Persze az előző esetből okulva már fogalmad sincs, mire számíthatsz: vajon ezúttal maradunk-e Kira világánál, esetleg megment-e a könyörtelen várakozástól és megmutatja, hogyan folytatódik Jonas élete és megpróbáltatása.

folyt.köv.