Lois Lowry Az emlékek őre sorozatának első két részében egy-egy olyan disztópikus világot ismerhettünk meg, melyeket olvasni ugyan érdekes volt – pláne, hogy gyerekek szemszögéből ismerhettük meg azokat, és még így is bőven kijutott a felnőttek világából is -, de megtapasztalni gondolom már senki sem szerette volna. Egy egyszerű köntösbe bújtatott, de annál komolyabb tartalommal volt dolgunk, és nem meglepő módon ez a séma a folytatásban is végigkíséri útunkat, de végre eljött a várva-várt pillanat: a harmadik kötetre az írónő megkönyörül az olvasókon és elkezdi összefűzni az előző könyvekben megkezdett szálakat, melyeket aztán az utolsó, negyedik kötetben végleg elvarr és helyre teszi azokat az annyira hiányzó kirakódarabokat, nagy örömünkre!
A sorozattal foglalkozó korábbi blogbejegyzésemben kitértem a Valahol, messze kedvenc karakterére, Mattre, a kis szeleburdi, vadóc srácra, aki végigbohóckodta jeleneteit, de mindezt pozitív és szerethető módon, mellyel még a főszereplőt is sikerült jellemileg leköröznie – legalábbis esetemben mindenképpen. Így hát régi ismerősként üdvözöltem őt a harmadik, Hírvivő címet viselő regényben, amelyben rá koncentrálódik az események jelentős része. Ezúttal Falunak hívják azt a közösséget, melynek életét megismerjük, ez a fiú korábbi élőhelyéhez hasonlatosan, egyszerűbb berendezkedésű, teljes mértékben nevéhez méltó hely.
Matty ide keveredik és egy Látó nevet viselő, vak ember gondozásba veszi őt és élete során tanítja, terelgeti őt, akár egy apa, míg végül egy okos, intelligens és udvarias ifjú cseperedik belőle, aki a Falu mellett terebélyesedő Erdőn keresztül viszi az információkat a közösségek között. Bár maga mögött hagyja falusi beszédmódját, a kalandvágyát nem veszíti el, így nagyon élvezi feladatát és reméli, egy napon majd megkaphatja a Hírvivő nevet, mellyel amolyan titulust és tekintélyt vív ki magának.
Az írói álnév az irodalom kezdetétől létező fogalom, gondoljunk csak a történelem órán megismert/említett megannyi Anonymus nevet viselő alakra a középkorból, amikor is a névnek, mint olyannak még nem tulajdonítottak akkora jelentőséget (ráadásul akkor egy mű több személyhez is volt köthető), mint a későbbiek folyamán. A választása mellett ugyanakkor számtalan ok húzódhat: akár a művészet koncepciójaként is felfogható, de társadalmi, politikai okok mellett marketing fogásként, a magánélet megvédéseként, vagy egyszerűen valami új kipróbálása gyanánt is alkalmazni szokták. Kitűnő példa az írói álnévre Stephen King fia, aki a Joe Hill nevet választotta, hogy nevéről ne asszociáljanak egyből a világhírű papára és ne csak azért vegyék meg, hanem ő maga mutassa meg, hogy méltó a sikerre. Az persze már más kérdés, hogy ebben az információdús világban ilyen dolgok secperc alatt felszínre kerülnek.
Vannak bizonyos irományok, melyeket a maguk idején ugyan megjelentettek eredeti nyelven, de hozzánk csak jóval később jutottak el, mint ahogy illendő lett volna. A napjainkban általában jellemző, maximum hónapos várakozások helyett itt most kemény évekről van szó, pedig ha belegondolunk, ma már ezt a kevéske időintervallumot is milyen nehéz kivárni.
Az emberre éhező, magát már csak vonszolni tudó (az esetek többségében, és ahogy tulajdonképpen logikus lenne), rothadó élőhalott, aki emberi mivoltának már csak halovány árnyékát képezi, napjainkban kedvelt alapanyaga különböző filmeknek, sorozatoknak, játékoknak és természetesen könyveknek is. Eredeti származásuk szerint olyan halottak voltak, akiket valamely hatalmas erő keltett életre, hogy akaratának megfelelően irányíthassa őket, de aztán mindez megváltozott és leggyakrabban egy vírus mutációjának tudják be ezt a transzformációt. Elterjedt séma az is, amikor egyáltalán nem kapunk arra vonatkozóan választ, milyen módon is kerültek az emberek közé ezek a lények, egyszerűen csak végigsöpörnek a Földön és végigeszik az emberi populációt, felülkerekedve rajtuk. Előzménnyel vagy sem, szinte minden történetnek megvan a maga különlegessége, hiszen hálás témát szolgáltatnak a zombik: a megmaradt emberek sorsa, berendezkedésük és túlélésükre fektetett stratégiáik, újonnan kialakult szokásaik szerintem mindig izgalmas táptalajt szolgáltatnak egy-egy műhöz, a kérdés már csak az, hogyan viszik tovább és emelik egy fentebbi szintre ezt, hogy még emlékezetesebb sztorit kaphassunk.