Gondolom mindenki eljátszott már a gondolattal, hogy vajon 10, 20 vagy több év múlva hol tart majd; merre halad az élete, megváltozik-e a személyisége, kik fogják körbevenni és hogyan alakul a kapcsolatrendszere, milyen lesz az anyagi helyzete, mennyire sikerül boldogulnia, ér-e el majd sikereket, kap-e elismeréseket és egyáltalán boldog és elégedett lesz-e. Ám ha választani lehetne, hogy a jelennél maradunk, vagy végérvényesen átugrunk jópár évet, valószínűleg rögtön csökkenne az előrelátni vágyók lelkesedése, hiszen senki sem szeretne lemaradni életének momentumairól, főleg úgy, hogy abból a pár megélt évből már eleve kiesik jónéhány a gyerekkorunkból. Aktuális könyvünk, Liane Moriarty: Add vissza az életem! című regényének főszereplőnőjével viszont pontosan ez történik – előugrik 10 évet az időben és hamarosan be kell látnia, hogy ez nem is olyan jó dolog, mint azt elsőre gondolná az ember.

Egy rosszul sikerült mozdulatnak köszönhetően Alice beveri a fejét edzés közben, melynek következtében azt gondolja, még mindig 29 éves, holott a valóságban ennél már 10 évvel idősebb. Az ismerős arcok furcsa vonásait nem tudja hova tenni, tulajdonképpen semmit sem ért: hol van, miért van ott, kik azok az emberek ott vele együtt és miért vannak olyan fura holmijai. Amire legutoljára emlékszik az az, hogy éppen első gyermekével terhes, otthon szerető férj várja életük első közös házában és nővérével kiváló kapcsolatot ápol. Az igazság azonban az, hogy már 3 gyerkőc édesanyja, épp válófélben van, a nővérével is alig tartják a kapcsolatot és borzasztóan elfoglalt nő vált belőle. Innentől kezdve a bohókásabb, érezhetően könnyedebb és fiatalabb énje elindul felfedezni, ki is lett ő valójában és mi az oka annak, hogy ekkora fordulatot vett az élete.

Már az alaptörténet számomra rendkívül érdekes volt és nagyon kíváncsivá tett, hogyan csűri-csavarja az írónő a szálakat és hogyan haladunk végig azokon a dolgokon, amelyeknek köszönhetően ennyire megváltozott az élete és a mindennapjai.
Alice 29 éves természete annyira szimpatikussá vált már az első pillanatban, ahogy a sokk után a megváltozott helyzeteket újraértékelte és próbált mindent jóvá tenni. A 39 éves énje gyakorlatilag majdnem minden elvnek ellentmond, amit fiatalon vallott, ezért úgy is érezzük, mintha egy szörnyű ember vált volna belőle. De amikor belesünk a kulisszák mögé és megtudjuk az igazságot, tulajdonképpen megértés váltja le az ellenszenvet még akkor is, ha mindvégig a fiatal Alice diadalmaskodását várjuk.

Szépen lassan, az érdeklődést és a figyelmet mindvégig fenntartva, apránként kapjuk az információmorzsákat az új életéből, bár egyes szegmenseit illetően néha túlságosan is elnyúlik egy-egy rejtély, legfőképpen egy bizonyos Ginát illetően uralkodik hatalmas kérdőjel majdhogynem a mű végéig, amikor megkegyelmez rajtunk az alkotó és bemutatja ki is ő és hogyan befolyásolta Alice életét. Ennél az egy személynél éreztem túlzott misztikumot az elején, majd pedig néhány titok felfedése után jön még egy, majd mégegy és ezeknek annyira nem tulajdonít nagy jelentőséget, hogy szépen csak tovasiklunk felette, mintha eddig nem rágtuk volna le a körmünket izgalmunkban, hogy aztán odadobjon elénk egy részletet és továbblépve felvegyük a kérdést: ennyi? Ez volt az a hatalmas, sorsdöntő rejtély?

A történet sokrétűségét erősítve három személytől kapjuk az eseményeket: egyrészt a főszálon Alice szemszögéből, továbbá nővérének a pszchológusához írt naplójából, valamint fogadott nagymamája blogjáról értesülhetünk a család életéről.
Mindhárom nézőpont más-más hangulatot áraszt: a nővérének története nem épp a vidám oldaláról nevezetes, megrázóan kemény és súlyos problémákkal küzd mindennap, melyektől teljesen befordul és elveszíti nemcsak régi önmagát, de szépen lassan a hozzá közel állókat is. Főhősünk az aranyközépút mezsgyéjén mozog: bár a megannyi újdonság és változás megrendíti, próbál változtatni és javítani a dolgokon és nem hagyja, hogy bármi és bárki a mostaninál rosszabb útra terelődjön. Frannie, a nagymama blogja pedig igazi üde színfoltja az egész társaságnak, ahogy idős kora ellenére gyártya a jobbnál jobb hangulatú bejegyzéseket és még flörtölnek is vele mindeközben.

Mindegyik karakter nagyon jól megírtra sikeredett, nagyon jól mutatta be milyenek voltak és milyenekké váltak, ki előnyére, ki nem annyira. Bár Alice férjének, Nicknek sokáig kellett tepernie, hogy kivívjon némi szimpátiát, azért a végére már elbillent – mégha kicsit is – a mérleg pozitív irányba, mindenki közül ő volt az egyik olyan szereplő, aki a leginkább negatív irányba változott.

Az epilógus aztán szenzációsra íródott, tökéletes befejezést adva az egész elbeszélésnek és Alicék történetének, egy ilyen sztorihoz nagyon nem is illett volna szerintem más.