A könyvolvasásnak számtalan oka ismert, vegyük például az egyk legkedveltebbet: a kikapcsolódás mellett elrepít minket az alkotó fantáziája által szült, sok esetben a valóságtól elrugaszkodott ismeretlenbe (lásd fantasy, sci-fi, disztópia stb.), melyet aztán saját képzelőerőnk szerint alakítjuk, gyurmázzuk magunk előtt. Aztán van itt nekünk többek között egy olyan csoport, mely az emberek világából merít és bár maga az alapötlet talán kitalált, de nagyon is emberi marad, sehol egy természetfeletti elem, melyeket azért választunk, hogy látókörünket szélesítve betekintést nyerjünk abba, mi zajlik körölöttünk, másokkal, melyet saját bőrünkön talán sohasem tapasztalunk meg. Gondolom nem kell ecsetelnem, ezeknél miért a romantikus regények azok, melyek szemtelenül népszerűek, viszont van egy olyan réteg is ezeknél, melyet ugyan elolvasunk és gyönyörű szerelmes történetet kapunk, de társul hozzá egy olyan sokkoló, szomorú tényező is, mely miatt nem valószínű, hogy elolvasás után mi is át szeretnénk élni. Pontosan ilyen könyv volt számomra Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek című könyve, melyet sokan az egekig dicsérnek – hozzátéve nem alaptalanul.

Bevezetésként kapunk egy flashback-szerű jelenetet egy férfi balesetéről, melyet akkor még nem tudunk hova elhelyezni, majd tipikus alapötlettel kezdünk bele az események felvázolásába; egy 26 éves lány, Louisa Clark történetébe, aki egy semmitmondó kisvárosban él, egy kávézóban dolgozik, szüleivel él és még egy több éve tartó párkapcsolattal is rendelkezik. Bár semmi kiugró dolog nincs az életében, ő úgy elégedett normalitásával, ahogy van. De ezek az átlagos hétköznapjai aztán egy csapásra felbolydulnak, amikor főnőke bejelenti: bezár a kávézó, így élete egyik legstabilabb pontja – melyre nem csak a saját, de szülei élete is épül – összedől, mint egy kártyavár. Innentől nincs mese, sűrgősen másik munkát kell találnia, hogy élete újra visszazökkenjen a régi kerékvágásba. Habozás nélkül felkeresi a munkaügyi központot és rövidesen meg is találja nem épp álombeli, de jól (kiemelkedően jól!) fizető állását, melynél gondozóként segít egy tolószékbe került férfinak.

Miután megvilágosodtunk, a nyitó rész kiről is szólt, betekintést nyerünk a 33 éves Will Traynor, a tipikus gazdag és jóképű, balesete előtt életet habzsoló, mindent kipróbáló, mostanra teljes bezárkózottságba süppedő férfi mindennapjaiba, amely tulajdonképpen a teljes elutasítás jegyében telik. Egy ilyen életet élő ember számára nem kell mondani, az öngyilkossággal egyenlő a székbe kényszerülés, nem csoda tehát, hogy a személyisége ennyire megváltozott. Lousia és az ő kapcsolata így nem is kezdődik valami fényesen, a lány hiába tesz meg minden tőle telhetőt (még ha csak a szükség vitte rá, hogy elvállalja a munkát), teljes elutasításba botlik vele szemben. Kitartása azonban fokozatosan csak meghozza gyümölcsét: nagy nehezen életet lehel a fiatalemberbe. De hamarosan kiderül, minden csoda három napig tart ez esetben 6 hónapig és egy döntés kipukkasztja a boldog életbe vetett remény lufiját, melyet még a szerelemnek sem sikerül felülírnia.

Amikor felvázolódott előttem, mi is a történet központi témája, egyből Az életrevalókat juttatta eszembe, csupán a műfaja az, ami különbözővé teszik őket, hiszen itt a karakterdráma mellett szerelmi történettel van dolgunk – de semmiképpen sem a tipikus felszínes fajtával, pláne nem tipikus befejezéssel. Két teljesen küldönböző személyiség találkozása ez és épp ettől lesz olyan szép, ahogy fokozatosan omlanak le közöttük a falak és kialakul közöttük a vonzalom. Az írónő írói stílusa előtt le a kalappal: nagyon aljas módon próbálja fenntartani az utolsó pillanatig a reményt a boldog befejezéshez, de aztán kőkeményen megszorongatja, kifacsarja, majd összetöri a szíved a valósággal. Hogy a döntés mennyire helyes, illetve helytelen azt mindenki döntse el maga, annyi biztos, hogy ezzel egy egyedülálló sztorit sikerült megalkotni.

– „Ez volt életem legjobb hat hónapja – mondtam.  Hosszú csend következett.  – Fura módon, Clark, az enyémnek is.  És akkor, ott, meghasadt a szívem.”

Ami meglepő volt számomra, hogy a karakterek mennyire hihetőek és realisztikusan ábrázoltak, ez főleg Louisa esetében volt kirívó, amikor munkanélkülivé válásának első lépéseként bement a Munkaügyi Központba. Oké, jó esetben ez a természetes rendje a dolgoknak, de ezzel ilyen formában regényben még sosem találkoztam, valahogy csak alakultak a szereplők dolgai vagy olyan idilli volt minden, de itt visszaköszön a valóság. A kapcsolatuk is nyögve, döcögősen formálódik, nem egyik pillanatról a másikra és bizony vannak benne mélypontok, balul sikerült megmozdulások, reménytelen próbálkozások és nem minden csuda rózsaszín köd, tényleg érezni, hogy főszereplő hölgyünk megdolgozik azért, hogy egy kis örömhöz juttassa mindent feladó „betegét”. Ennek köszönhetően nagy személyiségváltozáson is átesik a mű végére a tapasztalatok és az átélt pillanatok által; a cserfes, néha gyerekes viselkedést tanúsító lányból felelősségtudó, más döntését tiszteletben tartó, komolyabb jellemmé válik – amolyan igazi felnőtté, akit a világ tárt karokkal vár.

Bár nem tartozik a felhőtlen hangulatú könyvek közé, tartalmaz humoros elemeket, mellyel oldja az egyre jobban szétterjedő szomorúságot és letargiát. A könyv azért is nagyon jó, mert megmutatja nekünk, hogy nem minden játék és mese, bizony történnek sokkal mélyebb és megrendítőbb dolgok is.