Sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, bár úton-útfélen dicséretbe botlottam vonatkozásában, azért valljuk be nem szívesen olvas az ember egy olyan diktátorról, mint amilyen Hitler is volt, hiába az állítólagos elismerés. Számomra még az is rátett egy lapátra, hogy féltem, a nagy humorkodás és szatíra jellege átesik a ló túloldalára, vagy másik eshetőségként előfordulhat, hogy éppen túlságosan kegyetlen és tömör lesz, beleszuszakolva és teletömve Hitler nézeteivel és gondolkodásmódjával, mely rányomja bélyegét a műre és elnyomja magát a cselekményt.
Aztán amikor rávettem magam és nekiálltam olvasni, szerencsére kellemeset csalódtam Timur Vermes – Nézd, ki van itt címet viselő munkájában, hiszen az előbb felsorolt aggályaimat – ha nem is maradéktalanul, de pont elégségesen – eloszlatta azzal, hogy azért többé-kevésbé egyensúlyban tartotta mind a humort, mind Hitler gondolatait és még egy derék történetet is sikerült kerekíteni belőle.

2011-et írunk, amikor is Berlin egyik üres telkén magához tér diktátorunk tanácstalanul, társait keresve, ám a hiábavaló próbálkozás, hogy valakit is megtaláljon arra sarkalja, hogy elinduljon a városban, hátha sikerül rájönnie, hogyan is került arra a bizonyos helyre és egyáltalán hol is van tulajdonképpen. Útközben egyre furcsább és nem korához hű dolgokat tapasztal; belekerül a metropolisz sűrűjébe minden velejárójával: új autók, szokatlan viseletek és kutyatoalettet használó, kutyasétáltató egyedek. Ám ha azt hinnénk Hitler ettől besokall, akkor nem ismerjük eléggé: amikor megtudja, hogy jó 66 évet időutazott egyáltalán nem esik kétségbe, hanem igyekszik óvatosan belevetni magát a hétköznapokba, amely végül aztán abba torkollik, hogy a showbizniszben találja magát felkapott humoristaként és előadóként. Persze mindeközben őt egyetlen cél vezérli: eljutni minél több emberhez és újra visszaszerezni a hatalmat, meghódítani ezt a demokráciával és békével, internettel valamint női kancellárral telített Németországot.

Ez a mű aztán kőkemény szatíra a javából! Az elején nem győztem gyűjtögetni a könyvből kicsippentett aranyköpéseket, melyeken jót derültem, ahogy Hitler minden mai dolgot, amivel szembekerül a saját véleménye szerint értelmez.

„Leült a kiadóablak melletti székre, és rám nézett. – Egy korty vizet? Egy darab csokoládét? Egy müzliszeletet? Kábultan bólintottam. Fölállt, egy palack szénsavas vizet vett elő, és teletöltött egy poharat. A polcról színes papírba csomagolt rudacskát emelt le, afféle vastartalék, gondoltam. Felszakította a csomagolását, ipari módszerrel összepréselt gabonamagvaknak néztem. A kezembe nyomta. A kenyérellátás még mindig akadozik, állapítottam meg.”

„Meggyorsítottam a lépteimet. Leültem egy üres padra, szemben az épülettel. Talán éppen szünet van, vagy más hasonló alkalom arra, hogy fiatalokat nagyobb tömegben megfigyelhessek. És valóban: iskolások nagyobb csoportjai özönlöttek ki a kapun, ugyanakkor nehezen tudtam azonosítani, milyen fokozatú oktatási intézményről lehet szó. Sok gimnazista külsejű fiút láttam, ugyanakkor mintha egyetlen velük egyidős lányka sem mutatkozott volna. Vagy elemistának néztem őket, vagy szülőképes nőnek. Könnyen elképzelhető, hogy a tudomány megtalálta a módját, hogyan ugorják át a pubertás nehéz éveit, mintegy katapultálva a fiatal nőket a termékeny életkorba. Alapjában véve kézenfekvő gondolat, mivel csak a hímneműek esetében van értelme a hosszú éveken át tartó, kemény felkészülésnek a férfikorra. A spártaiak is hasonlóan gondolkoztak. Ami a hipotézisem mellett szólt: ezeknek a fiatal nőknek a ruházata rendkívüli mértékben hangsúlyozta testi adottságaikat, amivel egyértelműen azt jelezték, hogy mielőbbi partnerválasztásra és családalapításra törekszenek.”

Azért azt fontos megjegyezni, hogy a mű nem csak ilyen humoros részekből tevődik össze, hanem ha már Hitlerről van szó, minden fejezet előtt – a lightos felvezetés után – megkapjuk egy-egy adott, a sztorival összefüggésbe hozható dologgal kapcsolatos gondolatmenetét, állásfoglalását, hol rövidebben, hol hosszabban. Ezért nem tartozik azok közé a könnyed olvasmányok közé, amelynél azzal a tipikus gyorsolvasással lehet haladni, muszáj visszavenni az értő olvasás szintjére, hogy a történelmi utalásokat felfogd és össze tudd rakni, melyhez ugye még az ő nézetei, illetve kritikái is párosulnak. Nem egyszer volt, hogy „bambán” haladtam vele, de egyszerűen vissza kellett térnem egy adott részhez, újra nekifutva és odafigyelve, hogy ne maradjon ki a szükséges információ, amely a további cselekményszálhoz hozzákapcsolódik. Az író helyében én ezeket egy kicsit jobban visszafogtam volna, hiszen a végefelé már szinte keveselltem is az elején annyira élvezett aranyköpéseket, kicsit elburjánzott a Mein Kampf-szerű rizsa.

Ahogy haladtam a könyvvel, mindvégig ott motoszkált a fejemben az a nyugodni nem hagyó gondolat, hogy azért nem semmi társadalomkritikával illeti az alkotó mindezzel a művével a mai világot, hiszen egy olyan diktátor, mint Hitler voltaképpen röhögve bele tud kerülni a közélet krémjébe anélkül, hogy meg kellene erőltetnie magát és máris ott áll, hogy hirdesse az igéjét, melyet ugyan a közönség poénnak fog fel, de akkor is tulajdonképpen sikerül elérnie a kitűzött céljának ha nem is egészét, de egy részét.

Timus Vermes-nek köszönhetően sikerült az átlagos háttérinformációknál többet megtudni Hitlerről, az ő világáról és eszményfelfogásáról, és bár humorral vegyítve kapjuk mindezt, azért néhol erős volt bennem az egyik szemem sír, a másik nevet érzés, pontosan az előzőekben írtak miatt, mely szerint a mai társadalom a média hatalmas befolyásolásának köszönhetően egy ilyen alakot is magába tud olvasztani, mint Herr Hitler anélkül, hogy mindez igazán tudatosulna az emberekben, a legrosszabb pedig, hogy kereslet is lesz rá. Fikció és vicceskedés ide vagy oda, szerintem van alapja a realitásnak és ennek érdemes kicsit utánagondolni.