Nehéz dolog könyvsorozat esetében fenntartani az érdeklődést a folytatások iránt, bár sokszor nagyon kíméletlen módon tudnak játszadozni az írók és írónők a tollukkal, elég csupán, ha a befejezések eseteire gondolunk: kedvelt szokásuk pattanásig feszíteni a húrt a végéhez haladva, melyet aztán rendszerint sikerül is elpattintaniuk egy lezáratlan, félbehagyott és izgalomdús jelenettel. Aztán persze vannak azok a példák, amikor inkább a ‘minden könyv egy önmagában is helyt álló kisebb alkotás’ módszerét alkalmazzák, az alaptörténetet kiegészítő felvezéssel, majd pedig lezárással, aztán vagy lesz annyira érdekfeszítő, hogy továbbra is el akard olvasni a többit, vagy nem.
Amikor a Sikoltók sorozatot elkezdtem – melynek megjegyzem a megkaparintása pillanatában nagy lelkesedés fogott el – tetszett az, hogy olyan természetfeletti erőhöz nyúlnak, amely nem túl gyakori alapanyagnak számít, még akkor is ha mindez egy teljesen sablonos alapsztorival egészült ki. Aztán kezembe került a második kötet, a Lélekmentők, melynek már úgy álltam ugye neki, hogy tudtam, körülbelül mire számíthatok az elbeszélés módját illetően, de nagy kérdés volt sikerül-e továbbfejlődnie és fenntartania azt a bizonyos éberséget és kíváncsiságot a többi kötet iránt. Ha olvastad az előző blogposztomat egy másik könyvről, már sejtheted a választ, ha nem akkor olvasd tovább és megtudhatod. :)
Amennyiben nem olvastad még az első részt, úgy kérlek olvasgasd inkább az első, Lélektolvajok című résszel kapcsolatos bejegyzésemet, mert nem tudom garantálni a teljes spoilermentességet. :)
Kaylee továbbra is változatlanul megérzi, ha valaki a közelében meg fog halni, erre a mű elején újabb példát láthatunk, amikor egy koncert kellős közepén az egyik híres énekes váratlanul összeesik a műsora kellős közepén. A furcsa esetről kiderül, hogy az énekes halálának oka az volt, hogy eladta lelkét egy démonnak a hírességért és a fényűzésért cserébe. Ám emellett az is napvilágra jut, hogy nem ő az egyetlen híresség, aki ehhez a cselhez folyamodott: a koncert főattrakciójának szánt, hasonló cipőben járó, Addison Page nevet viselő lány is nyakig belekerült ebbe a slamasztikába. Ugyanakkor megtudjuk, hogy az illető Tod exbarátnője is egyben, ezért a fiú Kaylee-ék segtségét kéri abban, hogy megmenthessék az énekesnő életét. Még ha ezért veszélyesebbnél veszélyesebb terepekre is kell merészkedniük és titkolózniuk kell a szüleik előtt.
Őszintén szólva nem dobtam hanyatt magam a felvezetéstől, nem fűztek olyan érzések ahhoz a szerencsétlen Addison Page-hez, hogy aggódjak a sorsa iránt. Dehát alkalmazkodva főhőseink kétségbeeséséhez olvasgattam mit is hoznak ki ebből az egészből és azért egy középkategóriájú történetet csak sikerült kisajtolni belőle.
Borzalmasan sajnáltam, hogy a karakterek sehova sem mozdultak fejlődés tekintetében, illetve ha igen, akkor azt csak is lefelé tették meg. Kaylee nagy szerelmének karaktere szinte olyan benyomást keltett, mintha ott sem lett volna, hiszen kiskutya módjára követte mindenhova és minden hülyeségbe a leányzót. Tod – aki már az első részben is sokkal jobban lelopta magát a szívembe – sem volt olyan kiemelkedő, de ő legalább hozta a megszokott szintet és már ennek is örültem. Maga Kaylee maximum annyiban változott, hogy egyre könnyebben tudta előcsalogatni a lelkekért szóló sikolyát, hiszen Nash anyukájával sokat gyakorolt – ezek a részek még tetszettek is, az ilyen kis apróbb részletekből és betekintésekből kellett volna szerintem több.
Ami viszont tényleg ötletes és jó volt, az a rettegett Alvilág bemutatása, ahova a lelkek megmentése érdekében át kellett ruccanniuk főhőseinknek. Tetszett, hogy nem a megszokott képet kaptuk róla, hanem a valóságnak egy mindenféle szempontból eltorzított és kifordított mását.
„A legjobban azon lepődtem meg, hogy az Alvilágban is van járda – a civilizáció és a rend ilyen komoly jelére nem számítottam. Azt tudtam, hogy a stadion mindkét szinten létezik. A nyüzsgő emberi aktivitás központjaként ez az egyik olyan pont, ahol az Alvilág össze van tűzve az emberi világgal, mint a szabásminta a textillel. Ahol a tű mindkettőt átszúrja, a rétegek simák és egyenletesek, az idő és a tér pedig nagyrészt állandó. De a gombostűk között az alsó réteg – az Alvilág – feltorlódhat, elmozdulhat, meggyűrődhet. És ott lesznek a legfurcsább dolgok.”
Az első rész esetében a végső összecsapás nagyon gigásznak volt feltűntetve, de ennek az elbeszélésnek a csúcspontja messze eltörpült mellette – legalábbis ahogy a leírásból kihatott. Gyakorlatilag pedig inkább a teljes káosz irányába csapott át, nem is igazán tudtam minden egyes pillanatát követni, kicsit katyvasz benyomását keltette bennem.
Így utólag belegondolva talán jobban is tettem, hogy ennyit vártam a kielemzésére, hiszen így a távlataiból nézve, figyelembe véve mennyi minden ragadt meg a cselekményéből rá kellett jönnöm, hogy mennyire felszínes és hamar felejthető történettel állunk is szemben, ha összehasonlítom előző bejegyzésem fő tárgyával, az Elakadó lélegzettel. Igencsak elgondolkoztatott, érdemes-e tovább folytatni, de még nem fenyeget az a veszély, hogy hozzájussak, így még bőven lesz időm mérlegelni.
