Amikor kiolvasok egy-egy könyvet szeretem minél előbb leírni róla a gondolataimat, hiszen ameddig nem teszem ezt, addig folyamatosan rágódok rajta és nem igazán sikerül lezárnom magamban. Odakint nagyon jól kifundálták erre az érzésre a book hangover kifejezést, mely utal arra, hogy ha befejezel egy könyvet egy darabig biztos, hogy a hatása alá kerülsz (és úgymond másnaposság uralkodik el rajtad), még amikor újabb művet kezdesz akkor is ott marad egy ideig a nyoma, amit nem törölhetsz ki. Ha a magyarban próbálnék meg ideillő kifejezést találni, esetleg a könyvmámor lenne az, amely legjobban definiálja ezt az érzést.

Szégyenszemre vannak olyan időszakok, amikor az irományaim életre keltése jóval tovább nyúlik, mint tervezem és ez a halasztás kissé el is tompítja a regény okozta emóciókat illetve a magamban megfogalmazott gondolatokat (utóbbit igyekszem kiküszöbölni azzal, hogy ha eszembe ötlik valami már fickálom is be a telefonomba – éljenek a jegyzetes alkalmazások!). Most viszont belekerültem egy olyan helyzetbe, hogy egy később olvasott műről /pontosabban egy tegnap befejezettről/ előbb fogok bejegyzést írni, mint ami soron következő lenne – de mentségemre legyen szólva sokkal érdekfeszítőbbnek ígérkezett, mint hogy várhassak a poszttal! Így hát lélekmentősdi helyett az Elakadó lélegzet című Rebecca Donovan könyvről és a címével azonos érzéseimről kaptok egy kis boncolgatást.

Emma ideje nagy részét tanulmányai és sporttevékenységei tökéletesítésére fordítja, egyetlen barátnőjén kívűl teljesen minimálisra veszi interakcióit; sosem folytat felszabadult beszélgetéseket egyik osztálytársával sem, a tanároknak is csak akkor formál válaszokat, amennyiben ez elkerülhetetlen. Amikor pedig hazamegy, igyekszik még jobban beolvadni a házba és észrevétlen maradni, mert a puszta létezése elég ahhoz, hogy még az életkedve is elmenjen mindentől. Sérüléseit igyekszik minél jobban eltakarni, hiszen a fájdalom szinte mindennapos az életében, megedzve és a maximumra kihozva fájdalomtűrő képességét. És mindezt miért? Mert a nagynénje gyűlölete határtalan a lány iránt és ezt amikor csak tudja igyekszik tudatni vele a puszta kezével, továbbá tárgyak sokaságával. Kőkemény bántalmazásokkal keseríti meg a lány mindennapjait, aki ahelyett, hogy segítséget kéne csak tűr és tűr, az egyetem, mint menekülési lehetőség gondolatát a szeme előtt lebegtetve. Az ok, amiért nem tálal ki, az a szörnyeteg gyermekeinek boldog és tudatlan élete, hiszen a nő velük mégiscsak tud bájosan kedves lenni, csak Emmát tiszteli meg felháborító ténykedéseivel és ő nem akarja a családot tönkretenni, megfosztva a szűlőket gyermekeiktől – még ha neki ez a sors is jutott édesapja halála és az alkoholizmusba forduló anyjának köszönhetően.

Egy nap azonban minden igyekezete ellenére felfigyel rá az iskola új tanulója, Evan, aki kitartóan ostromolni kezdi a zárkózott lányt, ő pedig nem tud mit kezdeni ezzel az új és számára sokkoló helyzettel. Az idő előrehaladtával úgy dönt barátjává fogadja, amellyel olyan nem várt lavinákat indít el és mozgítja ki süppedéséből a társasági élet felé, amelynek nem várt következményei lesznek – nem csak pozitív értelemben.

Nem egy vidám alaptörténetet kapunk és ezzel együtt nem is egy szokványos szerelmi történetet, hiszen közéjük ékelődik a brutális családon belüli bántalmazás kőkemény valója. A regényben jelen lévő brutalitás nem egyértelműen leírt és felvezetett, mindent az olvasónak kell összeraknia, melyet az először leírt kegyetlenség bélyegez meg. Először csak arról kapunk információt, hogy sebesülései vannak Emmának, mely nem újdonság barátnője, Sara számára – na itt már sejtjük, hogy valami baj húzódik a háttérben. De ez csak akkor válik bizonyossá, amikor először olvashatjuk hazatérését és derült égből villámcsapásként írja le hogyan kapja el nagynénje, Carol a haját és hogyan rántja meg úgy, hogy pusztán ezzel a mozgulattal sérüléseket szerez a lánynak. Egyszerűen zseniális az az időzítés, ahogy az írónő kivárja az alkalmat a megfelelő pillanatra és egy sorral eléri, hogy döbbenten megálljuk az olvasásban és ezzel a hirtelen jelenettel sokkolóan tudassa velünk, mi folyik Emma életében. De ha azt hinnénk ezekhez a részekhez hozzá lehet szoktatni magunkat, hát elárulom, hogy én minden egyes bántalmazásnál meghökkenve és lélegzetvisszafojtva, majd meg teljesen felháborodva olvastam minden egyes incidenst és elkeseredetten olvastam tovább reménykedve abban, hogy ennek a rémálomnak egyszer csak véget kell érnie!

Nagyon intenzív érzéseket ébreszt a regény, az egyik ilyen a már említett sokkhatás érzése, de emellett szerencsére a fiatalok szerelmi szálának kivirágzásánál is jócskán találkozhatunk ilyenekkel, főleg ugye Emma szemszögéből, hiszen a mű rajta keresztül meséli el a történteket. A legaranyosabb sztori, amit valaha olvastam kettejük közel kerülése egymáshoz, iszonyatosan szépen van levezetve minden apró előrelépés és reakció, még akkor is ha a bántalmazás mindig beleékelődik kapcsolatukba. A lány otthon szélsőséges és intenzív bántalmazásokat él meg, de a szerelem terén is ugyanekkora intenzitással jelentkeznek nála az érzelmek mindent elsöprő viharjai.

„Az érintés nélküli érintések, a szótlan tudás és érzés nagyon bonyolult táncát jártuk. Barátok voltunk, akik egy sziklapárkányon, egy nagyon keskeny párkányon egyensúlyoztak, és én Evan létezésének túlfűtött tudatában nem vettem észre, ilyen közel van ez a párkány ahhoz, hogy leszakadjon a talpam alatt.”

Szépen fokozatosan mutatja be a regény emellett azt is, hogy egy zárkózott, társadalom elől elmenekülő emberből hogyan válik a társadalom részét képező és kapcsolatokat kiépítő, folyamatasoan megnyíló személyiség. Mindezt pedig a fiú hatására teszi, akit bár mindig úgy tűntetnek fel humorosan, hogy rossz hatással van a lányra, valójában ez a legjobb dolog, ami vele történhet. nagyon jó volt olvasni a kezdeti nehézségeit hogy küzdi le a mű végére; az elején még szinte fizikai fájdalomként éli meg a bulikon való részvételt, a végére pedig mindennapos élete részévé válnak a kialakult barátaival eltöltött esték és programok.

„Álltam, akár a sóbálvány. Fogalmam sem volt, mi folyik itt. Esküszöm, én egy másik bolygóra kerültem. Ezen a bolygón észrevesznek az emberek. Egyesek túlságosan is. Borzasztóan szerettem volna a ház első szobájában lenni, a zárt ajtó másik oldalán.”

Amekkora tetőpontok vonulnak fel a műben, ugyanakkora mélypontokra is zuhanunk Emmával együtt, így fokozatosan fenntartja az olvasó érdeklődését és a falása közben egyre csak fogynak és fogynak az oldalak, de még mindig nincs vége a sztorinak és még mindig történnek olyan fordulatok, amelyek a folytatásra sarkallnak. Amikor pedig elérkezik a vége, ott ülsz elakadó lélegzettel és csak bámulsz magad elé a végkifejlettől (innen is riszpekt a cím magyarítójának!). Ezért is annyira találó a könyv címe, mellyel nagyon szépen kifejezi mennyire intenzív maga a történet és ne is számíts arra, hogy haláli nyugalommal fogod végiglapozni az oldalakat.

El nem tudom mondani menyire megkönnyebbültem, amikor utánajártam és kiderült, hogy egy trilógia első kötetét olvastam csak el, de nem mondanám, hogy ez megkönnyítette a dolgomat, hiszen most jöhet a töménytelen és nyugtalan várakozás a folytatásra, amely remélhetőleg ugyanilyen intenzitást hoz.