Könyvet olvasni többek között azért is szeretünk, mert ilyenkor a papírlapokba (illetve az ebook olvasónkba) mélyedve élhetünk át egy teljesen más életet, akár világot valaki másnak/másoknak a szemszögéből. Sokan ezért is szeretik a fantasy regényeket, mert ilyenkor olyan dolgoknak is a tanúi lehetnek, amelynek alapesetben nem. Én valahogy mégis jobban vonzódom azokhoz az alkotásokhoz, melyek földhöz ragadtabbak, úgymond emberibbek – ahol nincsenek szörnyetegek, természetfeletti lények, „csak” emberek – az más kérdés persze, hogy átvitt értelemben mégis jelen lesznek természetükből fakadóan, csak épp nincs agyaruk, csápjuk vagy ehhez hasonló.

Emberi és emberi történetek között is tovább boncolgathatjuk a műveket fiktív, kitalált történettel megáldottakra, illetve valóságon alapulókra. Mostani regényem, Torey Hayden – Szellemlány című alkotása utóbbi kategóriába sorolható, melyet elolvasva viszont inkább szeretnénk, ha megmaradna a kitaláció mezsgyéjén, de sajnos nem. Kőkemény,  igaz sztorival rendelkezik, mely a gyermekpszichológus és pedagógus Torey sokkoló tapasztalatát tárja fel nekünk egyik tanítványa vonatkozásában.

A nagyvárosi életet és a klinikai állását lecserélve Torey hirtelen elhatározásból egy kisvárosban, Peckingben köt ki, ahol egy speciális tagozatot vehet szárnyai alá. Az osztály csupán 4 főből áll, ám a csekély létszámnak megvan az oka: minden gyermek speciális nevelést igényel, különböző viselkedési rendellenességeikből fakadóan. Megismerjük az autista kisfiút, Reubent, aki állapota ellenére nem a legsúlyosabb esete lesz az osztálynak; Philipet, aki drogfüggő anyjának köszönhetően nem a megfelelő mértékben fejlődött, a morgáson és gesztikuláláson kívül nem sokkal tudott többet; a szókimondó indián kisfiút, Jeremiah-t, akit kirívó, kötekedő és harcias stílusa jutatta ebbe a csoportba. Valamint – egyetlen lány tagként, és egyben a történet fő szálaként bemutatott – Jadie is színre lép, aki szelektív néma. Mivel Torey régebben speciálisan ilyen gyerkőcökkel foglalkozott, rögtön megakad rajta a szeme és innentől kezdve mindent elkövet, hogy megtudja, mi állhat ennek a némaságnak a hátterében. Amikor azonban Jadie hosszas huzavona után végre megszólal, olyan dolgokat kezd el mondani, melyek minden képzeletet és a józan észhatárát is felülmúlják, majd innentől egyre inkább merülünk el a borzalmak borzalmában. A kérdés csak az, hogy tud mindezzel megbírkózni Torey és véget vethet-e a kislányt körülölelő rettenetnek.

Pszichológiai könyvnek íródott, de ahogy haladtam előre egyre inkább hasonlított egy horrortörténetre, ilyenkor mindig egyre jobban elborzadva juttattam eszembe, hogy ez egy valós történeteken alapuló mű és ezek a szörnyűségek nem csak kitalációk. De ahhoz képest, ami ilyen esetekben lenni szokott – a szenzációhajhász írásmód és sztorivezetés, szerencsére ennek itt a csíráját sem láttam, inkább az egyre növekvő szomorúság érzése uralkodott rajtam, miért történhetnek ilyen borzalmak a világon… és ráadásul mennyi marad úgymond a négy fal között, nyilvánosságra hozás (és sokszor segítségnyújtás) nélkül.

Az elbeszélés módja megmarad a sokak által használt és kedvelt stílusnál, azaz minden fejezet egy szép, felfelé ívelő görbeként növeli a feszültséget, majd a fejezet utolsó bekezdésébe mindig beletesz egy-egy olyan kijelentést, vagy párbeszédet, amellyel még jobban sikerül felkavarnia és arra sarkallania, hogy tovább folytassuk az olvasást. Így sikerült elérnie, hogy egy hosszúhétvégém java része rámenjen, de egyszerűen letehetetlen volt és kimondhatatlanul foglalkoztatott a végkifejlet, bízva a happy end lezárásban és az ügy megoldásában.

A végén több oldalon keresztül taglalja az esetet összefoglalóan, szakértői szemmel boncolgatva, amolyan dokumentumfilmhez illően kapunk meg minden szükséges információt és lehetséges magyarázatot. Itt már teljes mértékben megmutatkozik az eddig „hiányzó” pszichológiai vonatkozása és ezzel vissza is ránt minket a valóságba, de a sokk ugyanúgy megmarad.

Kicsit furcsa dolog ezt a könyvet 5-ös skálán értékelni, mert a sztorijára az ember nem szívesen ad még csak egyes osztályzatot sem. De a történetvezetés, a kifejezésmód és pontos leírás végett sikerült maradandó „élményként” bevésődnie nálam, és ez az, amitől egy könyv jó lehet még akkor is, ha azt, amiről szól inkább bedobnánk a süllyesztőbe és elfelejtenénk örökre. De persze ezt nem szabad, mert sajnos muszáj emlékeznünk, milyen iszonyatos dolgokkal vagyunk körülvéve és mennyire szerencsések lehetünk, ha az ilyenek messziről elkerülnek bennünket.