Kevés azon emberek száma, akik Neil Gaimanről rossz véleménnyel vannak, eddig lépten-nyomon dicsérő szavakba botlottam a könyveivel kapcsolatban, nem véletlen hát, hogy könyveit szívesen látják viszont a filmvásznon, vagy éppen a televíziók képernyőjén sorozat formájában.

Fel volt adva tehát, hogy a megannyi műve közül melyik legyen A nagybetűs első regény, amibe belekezdek, hogy megtapasztaljam én is a Gaiman-varázst. Választásom végül az Amerikai Istenek eredetijére esett (a megjelenés 10. évfordulója alkalmából ugyanis már megjelent a bővített kiadása is), lévén, hogy hamarosan sorozat formájában köszön vissza és rengeteg illették elismeréssel.

A börtönben raboskodó Árnyékkal ismerkedünk meg a mű elején, aki hányattatott napjai után végre kiszabadul, ám élete csöppet sem virágzik fel, mint ahogyan azt várná. Felesége váratlan balesetének köszönhetően meghal, korábbi barátja – aki a szabadulása után munkával kecsegtette – eltűnik, így korábbi életcélja a boldog létre szertefoszlik. Ráadásul hazautazása alatt találkozik a titokzatos Szerda úrral, aki még titokzatosabb munkát ajánl számára, így nincs mit tennie kénytelen-kelletlen elfogadja és ezzel kezdetét is veszi a road regény megannyi állomásával és furcsaságával, de a cím alapján bizony nincs nehéz dolgunk kitalálni, mikkel-kikkel keverednek össze, végül pedig fény derül a nagy titokra is, hogy milyen feljebbvaló, isteni célokat szolgál mindez.

A mű nem egyszerűen az istenek beleszövésével beszél el egy történetet, hanem ezen túllépve egy eszményképet/vallási képet – ha tetszik korképet – is kaphatunk Amerikáról azzal kapcsolatban, hogyan viszonyul manapság a nép a valláshoz és az istenekhez. Van itt minden, mi szem-szájnak-léleknek ingere: egyik oldalon felsorakoznak a régi korok nagy istenei, a másik tábor képviselői pedig a modern idők jelenségeinek képviselői, mint pl. a televízió és a média istenei, a két úgymond ellenfél között pedig kiemelkedően érzékelteti a felfogásbeli és természetbeni különbségeket.

„Ha isteneket akarsz egy csoportba gyűjteni, az olyan, mint felsorakoztatni egy csomó macskát. Természetüknél fogva nem alkalmasak rá.”

„Na most, mint arról magatok is számtalan alkalommal meggyőződhettetek, Amerikában új istenek növekednek a hit gyarapodó csomópontjaiban: a hitelkártyák és a sztrádák istenei, az interneté és a telefonoké, a rádió, a kórház, a televízió istenei, a műanyagé, a riasztóké és a neonoké. Büszkék, kövérek és ostobák, akik pöffeszkedve örülnek saját fontosságuknak és fiatalságuknak.”

Elég sok szereplője van a könyvnek, de úgy-ahogy el lehet igazodni a hierarchiájukban, ki hol helyezkedik el és milyen szerepet tölt be egyikük-másikuk életében, illetve mi célból vannak a világon. Az állomásoknál Gaiman mindig igyekezett olyan leírást adni a lakóhelyükkel vagy éppen a személyiségükkel kapcsolatosan, aminek köszönhetően a későbbi említések során könnyebben csatolhatunk vissza rájuk.

Most, hogy felvázoltam a regény főbb vonulatait, térjünk rá arra is, hogy mennyire tudott érvényesülni az elolvasása hatására az emlegetett Gaiman-varázs. Őszintén? Semennyire. Elég masszív terjedelmű műről lévén szó, azt hittem sosem érek a végére, bár nehogy félreértsétek, ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy amelyik mű hosszú lenne, az rossz! De ennél sajnos kriminálisan szenvedtem az oldalakkal, kicsit olyan hatást kiváltva, mint amikor egy fajsúlyos kötelezőt olvas az ember. Valahogy nem olvastatta magát és ez volt vele a legnagyobb problémám. Nincs semmilyen gondom a vallással, sem azzal, ha valaki olykor komolyabb hangvételben ír, de itt és most sikerült kiváltania azt a végtelenség állapotát, amelyből sosincs kiút.

Bár a bővített kiadást szerettem volna elolvasni belőle, utólag belegondolva jobban tettem, hogy az eredetit vettem előrébb, mert sanszos, hogy akkor ennyire sem lennék jó véleménnyel róla – már amennyire ezt jónak lehet nevezni.

Az alaptörténet tehát nem rossz, az eleje a legnyögvenyelősebb, a karakterek rendben vannak, a történet vezetése is okének mondható, a végén szépen sorakoznak a fordulatok, amelyek a legjobban tetszettek, de számomra nem hozott semmi pluszt vagy extrát, egy közepes regény nyomát hagyta bennem, semmi többet.