XIX. század, csipkék, fodrok, ízléstelenebbnél ízléstelenebb kalapok, kravátlik, napernyők, bálok, gőzgépek, léghajók, tudósok – steampunk, gőzpunk, urban fantasy, és még dobálózhanék tovább a különféle jelzőkkel, amelyek Gail Carriger Soulless – Lélektelen című könyvét jellemzik. Egészen egyedi alaptörténetű művel van dolgunk, ahol egyszerre vannak jelen a régi idők sajátosságai a természetfeletti lények világával.
A dolog azonban nem áll meg ennyinél, hiszen különlegességét tovább tetőzi, hogy a szokásos vámpírok, vérfarkasok, szellemek és kísértetek mellett egy újabb teremtménnyel is megismerkedhetünk: főhősnőnk egy lélektelen, természeten túli hölgy, akinek érintésére visszahúzódnak a fogak és eltűnnek a bundák – képes semlegesíteni a természetfelettit. Így már még inkább érdekesebb, nemde?
Alexia Tarabotti, aki 25 éves létére már vénlánynak számít és olasz felmenőjének köszönhetően sötétebb bőrrel, nagyobb orral és hevesebb vérmérséklettel van megáldva, veleszületett képességének hála teljességgel benne van a természetfeletti társadalom lelkében. A társadalomban, amely árnyékkormányként funkcionál és szigorú szabályokat alkotva, (melyek minden élő/nem élő tagjára nézve kötelezőek) az egyszerű halandók számára is példaértékű hierarchiával és intézményrendszerrel működik. Ebben a közegben történik meg, hogy egy rangos eseményen lélektelen hölgyünk összetűzésbe keveredik egy kóbor vámpírral, aki furcsa módon nemhogy az ő képességével nincs tisztában, de minden vámpíroknak kötelező illem/szabály tudása hiányzik repertoárjából, ami egy ilyen fegyelmezett háttérrel rendelkező társadalomban igencsak szokatlan és elfogadhatatlan. A történések odáig fajulnak, hogy Alexia kénytelen speciális ezüst eszközével végezni a rátámadó egyedre, mely aztán beindítja a cselekmények egész láncolatát, mely egy rejtély köré gyűrűződik.
Főszereplőink körébe tartozik még Lord Conall Maccon, a vérfarkasok alfahímje, valamint jobb keze és a bétahím (micsoda leleményes szóhasználat!) Lyall professzor, akik párosa olyan benyomást keltettek bennem, mintha Sherlock Holmes és Dr. Watson farkasénjével találkoznék. Nekiállnak nyomozni, hogy pontot tehessenek a rejtély végére, de közben folyamatos a szellemi csatározásaik megléte. Az alfahím és Alexia kapcsolata is erre a folyamatos egymásnak ellentmondásra, valamint a csak azért is felékerekedek! attitűdre épül, mely folyamatosan bontakozik ki előttünk mélyebb kötelékké. A vámpírok oldalán Lord Akeldama díszeleg szó szerint, akinek kirívó és furcsa öltözékénél csak a beszédstílusa különlegesebb. Egy csupa szív, csupa lélek (már a körülményekhez képest) idős vámpír, aki szereti a pletykákat és saját emberei hadával veszi körbe magát, akik feladata az ő úgymond „szolgálása” mellett az információk gyűjtése mindenhonnan és mindenkiről. Alexia családjával – akik nehezen viselik, hogy lányuk még mindig a nyakukon van ahelyett, hogy férjhez menne végre – és legjobb barátnőjével, az abszurdabbnál abszurdabb kalapokat viselő Miss Ivy Hisselpenny kisasszonnyal is megismerkedhetünk, akik azonban mit sem tudnak hősnőnk énjéről. A szereplőfelhozatal igencsak vegyes összetételű mind fajtában, mind személyiségben, de szerencsére nem annyira vészesen sokan vannak, hogy elvesszünk a rengetegben, a leírások meglehetősen megkönnyítik dolgunkat, hogy mindenkit el tudjunk helyezni a cselekmény sűrűjében.
Azt kell, hogy mondjam, ez volt az első ilyen steampunk könyvem, de ha a többi is minimum ilyen, akkor többet kell efféle regényeket olvasnom! Az egész régi kor feelingje áthatotta a művet és tényleg át is jött számomra, méghozzá úgy, hogy a kicsit „kilógó” természetfeletti világ is tökéletesen beleillett ebbe a közegbe. A párbeszédek (főleg amiben Alexia is részt vesz) meglehetősen szellemesek és humorosak, tetszett, hogy végre nem egy olyan főszereplővel van dolgunk, aki úrinő és fegyelmezett és tökéletes, hanem igenis vannak hibái, de képes jól kezelni és előnyére fordítani, valamint az esze is a helyén van.
Ami negatívumnak számított számomra, hogy az elején kissé szétszórt volt a történet, valamint dobálóztak különféle kifejezésekkel, rangokkal, amik közül nem minden került megmagyarázásra. A könyv közepét viszont faltam, a vége felé pedig kicsit megint leültünk, mintha sosem akart volna az adott szál a végére érni, csak egy helyben toporogtak – és ez nem csak annak volt köszönhető, hogy igencsak szorult helyzetbe kerültek.
A széria 5 részesre íródott, úgyhogy remélem rendesen kibontakozik majd ez a jól elindított különlegesség, de hogy így lesz-e, az majd a jövőben kiderül.
