Szomorú pillanat volt, amikor anno kedvenc írónőnk, J.K. Rowling bejelentette, hogy a Harry Potter sorozatnak vége, többet nem tudunk meg Harry sorsáról. Aztán mindenki túllépett rajta a maga módján, persze az írónő eközben nem ült tétlenül, mint aki jól végezte dolgát (még ha éppenséggel meg is tehette volna), hanem ismét regénybe kezdett, ezúttal a felnőtt közönséget megcélozva Átmeneti üresedés című művével.
Lehetne boncolgatni és ítélkezni, jó döntés volt-e vagy sem, hogy éppen ezt és éppen ekkor írta meg, egy biztos: nem kis nyomás nehezedett rá amiatt, hogy a varázslókhoz szokott rajongói vajon elfogadják-e a teljesen más témájú regényét.
Személy szerint én imádtam a Harry Potter könyveket, de számomra nem jelent akkora érvágást – mint ahogy sokan hangoztatják -, hogy egy tőle szokatlanabb környezetbe ágyazott könyvét olvassam el. Párhuzamot vonni közöttük teljesen felesleges, én inkább próbáltam úgy olvasni, mintha nem is Rowling írta volna. Ennek szellemében írom róla le a gondolataimat.
A történet helyszínéül Dél-Nyugat Anglia szolgál, pontosabban Pagford kisvárosa, mely az ugyancsak kisváros Yarvil mellett terül el. Részletes történelmet kapunk a mű során a településről, melyből kiderül, hogy ez a két helység mennyire ellenséges egymással (főként a pagfordi oldalról nézve), mely komoly politikai és erkölcsi vitákban csúcsosodik ki a városi tanácsban.
Az már megszokott dolognak számít regények terén, amikor valakinek a nézőpontjából ismerjük meg és követjük végig a történetet, de Emma Donoghue kanadai írónő gondolt egy merészet és nem elég, hogy egy kisfiút tett főszereplővé, ennél még sokkal tovább ment: egyenesen az ő szemszögéből mutatja be a sztorit A szoba című regényében. Elsőre azt gondolná az ember, hogy emiatt egy csupa bájos és vidám gondolatokkal megírt könyvről van szó, ám itt egy nagyon komoly drámával van dolgunk, mely az emberrablás igaz történeteiből meríti alapanyagát. A The New York Times a 2010-es év egyik legjobb regényének titulálta, így elolvasva én is hasonló véleményre jutottam, több okból kifolyólag is.
Akarva-akaratlanul is döntő szokott lenni néhány könyv elolvasásánál a róla alkotott vélemények felszínes áttekintése (szigorúan kihagyva a spoileres részeket!), mely alapján az ígéretes történet kap egy újabb löketet, egyfajta megerősítést, hogy bizony érdemes nekiállni. Nem volt ez másképp Patrick Ness Chaos Walking trilógiájának első darabja, a Kés a Zajban mű tekintetében sem. Bár szeretek úgy nekiállni többrészes sorozatoknak, hogy minden darabja megvan, itt most csupán az első részhez sikerült hozzájutnom, de mivel annyi pozitív és különleges jelzővel illették, gondoltam elkezdtem, legfeljebb majd’ megesz a fene, míg rátalálok a folytatásra. Na de nézzük, miért írom mégis az elolvasása után nyugalommal ezt a bejegyzést.