Adrian Tchaikovsky: A ​Föld szilánkjai (Végső Architektúra sorozat 1.)


Az idő gyermekei sorozat az eddig olvasott sci-fi történeteim közül makacsul tartja magát az első helyen, ezért nyilván kíváncsi voltam arra, mire képes még Mr. Tchaikovsky. Belekezdtem hát a Végső Architektúra nyitányába, de hiába volt benne meg minden potenciál, a végeredmény számomra kiábrándítóan unalmas lett.

A Föld szilánkjai alaptörténetének legérdekesebb aspektusai az Építészek, ezek a bolygóformáló entitások, akik, mint egyfajta groteszk holdméretű művészek, fogják a különböző bolygókat, illetve az ellenük védekezni próbáló hadi űrhajókat, és egy szempillantás alatt origamiként hajtogatják össze őket és torzítják el a felismerhetetlenségig. Bár az általuk végzett pusztításnak, ezzel együtt pedig a háborúnak már ötven éve vége, most úgy tűnik, csak ideiglenes volt a nyugalom, és az idegen létforma visszatért. De vajon miért?

Megannyi különleges faj él együtt ebben az űroperában, és ahogy sejthető, főszereplőink kalandozásai közepette adódnak a bonyodalmak, főleg, amikor felfedezik azt a különleges dolgot, ami a háború újraéledésével járhat. Hatalmi harcok, űrmaffia, mesterségesen módosított emberek és egyéb élőlények, mindez eseménydús küldetések által tálalva, van itt gyakorlatilag minden, mint a búcsúban, és kicsit úgy is éreztem magam az olvasása közben, mintha előzőleg már olvasott könyvekből lett volna összegyúrva ez a történet. Felsejlett az Emlékezz Phlebasra, de még Becky Chambers regénye, a Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz is, szóval az Építészeket leszámítva, hangulatában gyakorlatilag semmilyen újdonságot nem adott, lehet ez is közrejátszott abban, hogy eléggé vontatottnak éreztem a cselekményt, és még az akció sem hozott lázba.

Megfogalmazódott bennem, hogy kicsit hanyagolnom kellene ezeket az űroperákat, hátha később valahogy visszatalálnék hozzájuk, és újra tudnám élvezni őket, mert az biztos, hogy ennek a regénynek köszönhetően teljesen elment a kedvem tőlük egy jó időre.

★★★☆☆

Ha egy kellemesen nyugodt olvasmányélményre vágysz | Hvang Borum: A könyvesbolt

Éljünk bárhol, legyen bármilyen kultúra, amely körbevesz minket és jellemző ránk, egy biztos: az olvasás szeretete univerzális gondolatok mentén halad, és könyvmolyként ilyen közegben piszkosul jól esik elmerülni. A dél-korai szerző, Hvang Borum regénye, A könyvesbolt tökéletes példa erre.

„Minél többet olvasunk, annál együttérzőbbek leszünk másokkal. Egy olyan világban, ami folyton arra késztet minket, hogy a sikert hajszoljuk, az olvasás arra ösztönöz, hogy megálljunk, és figyeljünk a körülöttünk lévő emberekre. Hiszem, hogy ha többen olvasnának, a világ egy kicsivel jobb hely lehetne.”

A regény alaptörténete nem az a rózsaszín felhőbe csomagolt cukormáz, amit egy tipikus, a könyvek szeretetét sugárzó történettől várnánk: a főszereplő, Jongdzsu a korábbi életét gyakorlatilag felégetve, maga mögött hagyva megnyitja a saját könyvesboltját. Döntésének megkérdőjelezése, és múltjának árnya beszivárog ugyan jelenének hétköznapijaiba, de a könyvek odaadó szeretetét, a vásárlók és az irodalom iránti elkötelezettségét szem előtt tartva képes lesz az újrakezdésre, mi pedig végigkísérhetjük ezen az útján, a környezetének részévé váló emberek sorsával együtt.

TOVÁBB →

Első novellagyűjteményem tapasztalatairól | Stephen King: Csontkollekció

A Csontkollekció újrakiadásának apropójából betekintést nyerhettem King novellaírási képességébe is, és rá kellett jönnöm, hogy egyrészt – bár alapvetően szeretem a novellákat – az írói léptékéhez képest abszolút rövidekkel (esetemben a 20 oldal alattiakkal) egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, tehát másrészről (még) nem váltam elvakult fanatikussá.

Azt továbbra is imádom benne, hogy közelebb hoz műveihez azzal, hogy leírja, milyen körülmények közepette született meg az adott iromány, vagy előszóban ír valami olyat, ami hozzá köthető, netán jó tanáccsal lát el, mire érdemes odafigyelni (ezt senki másnál nem sikerült még élvezettel olvasnom, a köszönetnyilvánításoknál is egy kezemen meg tudom számolni, hányba mélyedtem el átlapozás nélkül). Itt előtte is ejt pár szót, illetve a végén is található jegyzetek rész, emiatt egy szavam sem lehet.

A válogatást illetően elég vegyes a szórás, egészen sok témakört érintve, és biztos vagyok benne, hogy mindenkinek meglesz a maga kedvence, ahogy nekem is jó pár történet okozott maradandó emléket.

A kedvenceim:

  • A köd: ezt inkább már kisregénynek mondanám, a film megnézésével beelőztem, de jó volt megismerni az eredeti alapanyagot is, annak ellenére is, hogy a vége azért sokkal ütősebbre sikerült a feldolgozásnak.
  • A majom: aminek a 2025-ös kiadást köszönhetjük, a hátborzongató játék mindig joker téma, ez sem képez kivételt.
  • A Jaunt: sci-fi lelkűként teljes mértékben nekem való.
  • A tutaj: tudtad, hogy eredetileg Paca néven jelent meg, amelynek kéziratát King nem is találta meg, ezért újraírta? (gondolom azóta azért tán csak rálelt)
  • Világnagy strand: szemeim előtt lebegett végig az azonos címet viselő (amúgy teljesen felesleges) magyar kiadású válogatás borítója, kivételesen remekül ragadta meg a novella lényegét.
  • Túlélő típus: kannibalizmus és határfeszegetés King módra, gusztustalanul imádtam.
  • Otto bácsi kocsija: Christine előfutár?
  • Nagyi: abszolút kedvenc, azóta is a hideg futkos a hátamon, ha csak belegondolok a szituációba.

Hamarosan beköszönt végre az ősz, ez pedig tudjátok mit jelent: innentől fogva nincs megállás és féken tartás, még több Stephen King a láthatáron!

★★★✭☆

A magára maradt emberiség kegyetlen disztópiája | Agustina Bazterrica: Méltatlanok

Agustina Bazterrica első magyarul megjelent regénye, a Pecsenyehús nagy hatással volt rám, a hideg futkározik azóta is a hátamon, ha csak rágondolok sokkoló témájára és cselekményére. A kannibalizmus disztópiája után az írónő maradt a műfaj berkein belül, de ezúttal a Méltatlanok által a magára maradt emberiség könyörtelen vallási berkeibe nyerhetünk betekintést, egy oltalom nélküli világba, ugyanolyan kendőzetlen és kíméletlen körülményeket életre keltve, akárcsak korábbi művében.

„(…) a Szent Testvériség Házának a csendje olyan, mint egy levegőben úszó, ürességben tekergőző fehér kígyó.”

A világ, ahogy mindig is működött, megszűnt létezni. A klímaváltozás, a megannyi természeti csapás által a civilizációból megmaradtak a túlélésért küzdenek az embertelen, nomád körülmények közepette. A szélsőséges állapotok szélsőséges berendezkedéshez vezetnek, erre a Szent Testvériség Háza kiváló például szolgál. Az itt lakók kasztokba rendeződve élik mindennapjaikat, könyörtelen bánásmódban részesülve a felsőbbrendűek által. Az egykori kolostor falai között félelem és rettegés ólálkodik, hiszen elég egy apró, helytelen tett, akár egy rosszkor kiengedett hangfoszlány, hogy megtapasztalják a fájdalmat, a csonkítást, és akár a halált büntetésként. Főhősünk ebben a bizarr vallási fanatizmussal átitatott közösségben él, alacsony rangú méltatlanként. A külső szemlélőként elfogadhatatlannak tűnő elvek mentén működő „menedékben” mégis otthonra lel, és egyfajta dicsőség megéléseként szeretne csatlakozni a kiválasztottak közé, mert hát mi egyéb célja lehetne már ebben az életben, mint a jelenlegi helyzetéből kihozni a maximumot? A történet az ő rögös, bonyodalmakkal teli útvesztőjén kíséri végig napjait, naplóbejegyzései által.

TOVÁBB →

Izlandi disztópia, amely lassan akár valósággá is válhat  | Fríða Ísberg: Jelölés

A disztópia még mindig jelentős hívószó nálam, illetve az izlandi írók által megfestett hangulat is közel áll hozzám, így a Jelöléssel két legyet üthettem egy csapásra. Fríða Ísberg ráadásul egy elég érdekfeszítő társadalmi témakör köré szövi történetét: az ország választás előtt áll, a lakosság szavazhat arról, hogy bevezetésre kerüljön-e a kötelező empátiateszt, melynek elvégzésével bizonyos kiváltságok illetnék az embereket. Egyre több helyen alkalmazzák is már, és már látható a másik tábor általi félelmek megtestesülése, vagyis azzal, ha valaki ezt nem szeretné, gyakorlatilag ellehetetlenítik a mindennapi boldogulását. Lehet itt vajon jó megoldás? Néhány szereplő által ezt a kérdéskört járja körbe az írónő regényében.

“Nem bírom ezt a senki földjét, ami lett. Nem bírom, hogy a társadalom mindig két táborra szakad, mindenki a saját várát védi, aki pedig középre kerül, arra két irányból lőnek. És mielőtt elfelejteném: a „politika” nem azt jelenti, hogy „ellenkező pólusok”, ahogy te mondtad. Görög eredetű a szó, ami annyit tesz: “a város ügyei”.
Nem „vele vagy ellene”, északi pólus vagy déli pólus.”

Az eleve különböző társadalmi rétegek is kettéhasadnak, jelöltekké és jelöletlenekké, ez pedig újabb problémákat vet fel. Van, akinek a biztos állásába kerül, míg más napról-napra attól retteg, hogy ő is megélhetés nélkül marad-e. Egy fiatal számára, aki előtt ott áll az egész élete, egy meghozott döntéssel derékba törheti minden tervét. Családon belüli ellentétek, iskolán belüli konfliktusok, szinte nincs olyan élettér, ahova ne férkőzne be ez az ellentét a két tábor közé.

TOVÁBB →

Paul Lynch: A próféta éneke

Túl egy újabb megrázó olvasmányon.

A Stoner után kéz kézzel kapkodtam valami hasonló élmény után, hogy az általa keletkezett űr valamiképp enyhítődjön, hát A próféta éneke végére érve nem mondhatnám, hogy teljes mértékben sikerrel jártam, de az biztos, hogy újabb felejthetetlen olvasnivalót hagytam magam után.

Ebben a disztópiára hajazó regényben egy négygyermekes anya igyekszik egyben tartani a családját és túlélni, miközben minden fokozatosan széthullik körülötte, és a normalitás helyét felváltja a rettenet. Az ellenállás forrong, miközben a rezsim a diktatúra felé tereli az országot, a határok lezárulnak, a hatalomnak nem tetsző embereket eltávolítják, emberek tűnnek el, a boltok kínálata egyre szűkül, és idővel az összecsapások frontvonala gyakorlatilag egészen a házak bejáratáig eljut.

Egészen klausztrofób érzés volt fejezetről-fejezetre haladni, miközben a lehetőségek, és vele együtt a mozgástér lassacskán beszűkül, a remény lépésről-lépésre halványodik, és minden, korábban hétköznapi rutinnak számító cselekedet egyre veszélyesebbé válik. Ráadásul meglehetősen tömény a szöveg párbeszédekre tagolások hiányában, ami még inkább fokozza ezt a lehetetlen helyzetet. Gyakorlatilag egy rémálom papírra vetülésének voltam szemtanúja, ahogy a főszereplő saját sorsának kontrollálási lehetőségét kirántják alóla, anyaként pedig különösen megviselt, most úgy érzem, valami irreálisan bájos dologra lesz szükségem ahhoz, hogy helyrezáródjak lelkileg.

„ (…) el akarja mondani neki, hogy minden rendben lesz, de csak áll a fonott kosár előtt, amibe belehajigálja a ruhákat és úgy érzi, mintha saját maga hullana ki a saját karjából, az érzés, hogy olyasmi felé zuhannak, amit semmivel sem tud meghatározni, amivel valaha találkozott az életben.”

★★★★★